Apró, gyors, s tegyük hozzá azonnal, megérdemelt pofonkákat, mit pofonkákat, pofonkazáport kapott a hazai művészeti könyvkiadás.

Egyszer majd szólni kell ezeken a hasábokon a magyar könyvkiadásnak arról az elképesztő gyakorlatáról, amely sokunkat évtizedek óta keserít: hogy a nagy klasszikus művek minden magyarázó kommentár, jegyzet, útbaigazítás nélkül jelennek meg, ha megjelennek egyáltalán. Gyakran még a megírás évszáma sem derül ki ezekből a könyvekből, a szerző alapvető életrajzi adatairól és az idegen szavak, mondatok fordításáról nem is beszélve. Ha ezt nem tudjuk be pusztán a lustaságnak vagy a pénzhiánynak, szinte halljuk a közreadó gőgös mormogását: Hát ennyit azért tudni kell!

Bár a lépcső – az ismeretlen eredetű lép ige származéka, a XVII. századtól fordul elő – tagadhatatlanul ronda hangalakú szó, szimbólumként viszont nem akármiképpen, mondhatnánk: igen nemesen viselkedik. Ha fölfelé tart, a látható világ megismerésének és az istenhez vezető útnak jelképe (miként a nem sokkal szebben hangzó létra is), ha a föld iránt vezet, még inkább abba bele, úgy az okkult tudás, a sötétség, az ismeretlenség szimbóluma. Ha fehér, akkor a magas tudományt, ha fekete, abban az esetben a fekete mágiát jelenti.

Nekem 1975-ben jött el az emberélet útjának fele. Az én „sötétlő erdőmet” polgári szempontból krízisnek nevezik, orvosi szempontból szorongásos neurózisnak. És van, ahonnan nézve ez teljesen normális dolognak látszik. A minap olvastam egy indián férfiról, aki még ismerte a pipaszívással összefüggő varázslatokat. Ennek az embernek a belső világában az, hogy varjúvá változol, teljesen normális, holott hát ésszerűen ez abszolút elfogadhatatlan. Azt hiszem, az én felnőtté válásom számára az volt az egyetlen normális út, hogy végre magam vegyem kézbe a saját szorongásom.

Kovács Imre válogatott írásainak gyűjteményét a Gondolat, a Nyilvánosság Klub és a Századvég közreadta. Bizonyára a liberális ármány kellemetlenkedett ezzel a kötettel.

„Meggyőződésem, hogy a kommunizmus összeomlása vagy visszavonulása esetén Magyarországon a népi program alapján születik majd meg az a demokratikus állam, amelyről odahaza és idekint annyian álmodunk” – írta 1958-ban Kovács Imre. Ez eddig rendben is volna, ez a vágy még nem kompromittált senkit, noha meglehetősen bizonytalan kifejezés a politika programnyelvén a népi program.

Marosvásárhelyről a túlvilágra költözött az élő magyar irodalom legkeletibb nyugatosa. Székely János, aki egész életében a jelenből kizárkózva élt, aki egész életében öregkori műveket írt, távozott, mielőtt igazán megvénült volna.

Olyan szabadon írt a szorongásról és a bekeríttetésről, mint aki semmi másért, csak a tengerbe vetett palack tartalmáért felelős. És azzal a tudattal írt, hogy a mű, ha „nagyhírű”, a lététől, és nem a külvilágtól az.

Deim Pál nagy életműkiállítása mintha magát az időt s az időnek öneszközével rótt rajzolatait ragadta volna meg; olybá tűnik, Deim egyetlen, lassú, folyamatos mozdulattal fűzi egybe motívumait, hogy azok aztán rétegződhessenek, s egymásra rakódva építsék meg az idő szerkezetét.

A hetvenes évek elején, amikor Deim ismertté és sajátosan elismertté vált, amikor támadhatatlanul autonóm művészként, s bizonyos értelemben kívülállóként, „mozgalmilag” nehezen azonosíthatóként nem „került hírbe”, a csend festőjeként beszéltek róla, mintha az valami olyan metafizikai erény lett volna, mely

„Minden magyar ember Pista – aki mégsem, azt azzá kell tenni” – hallottam egyszer az ismert és alpárian nőgyalázó mondás mintájára. Vajon vetítik-e most valahol a Veri az ördög a feleségét, András Ferenc legjobb filmjét 1977-ből, melyben minden férfi szereplőt nagyapától unokáig Pistának hívnak, és a Pisták meg a Pistánék óriási sütés-főzéssel, vendégséggel ünneplik az István-napot? Új kenyér ünnepe? Alkotmány napja? Azt csak a rádió meg a tévé mondta így, s ők bizony, bár másképp hívták e napot, bólogatva nézték a tévét a zsíros ebéd meg vacsora előtt, alatt, közben, után.

Fiatal, tehetséges író könyvéről fanyalgó kritikát írni nem szép és nem hálás feladat. Nem szép, mert elkedvetlenítheti a szerzőt, nem hálás, mert csöppet sem kizárt, hogy az utókor, sőt, a közeljövő süketnek bélyegzi a bírálót.

Lengyel József Naplójában egy helyütt bosszankodva ír arról, hogy külföldön Jancsó és Mészáros Márta tanácsára megnézte Cassavetes Húsbanda című filmjét, s nem érti Jancsóék lelkesedését.

Bármilyen izgalmas cím a Húsbanda, sajnos ilyen filmje nincs Cassavetesnek: Lengyel József a Husbandst, a Férjeket látta külföldi útján. Az már a magyar könyvkiadás és szöveggondozás, a lektorok meg a szerkesztők szégyene, hogy a Napló így jelent meg.

Cassavetes első műve 1963-ban világszerte, nálunk is nagy feltűnést keltett.