Klöpfler Tibor már első rendezése előtt sem volt ismeretlen a magyar filmszakmában. Ő fényképezte például Xantus János Szoba kitiltással és Sopsits Árpád Céllövölde című filmjét.

Első saját munkáját, A lakatlan embert most nem csupán maga fényképezte, de forgatókönyvíróként is ő jegyzi. A film története leginkább a fejlődésregényekhez hasonlít. Hőse olyasvalaki, aki makacsul, de tétován keresi saját sorsát. Lakatlan, hiszen önmaga nem lakik benne.

Az egyik szereplődről, egy tallini énekesről, aki náci tisztet játszik a filmedben, és Schubertet énekel, utóbb láttál egy videofelvételt: a születésnapján az észt ifjúság színe-virága náci tisztnek öltözött be. És nem tréfából.

Minden igazi volt: a ruhák, a frizurák, a fülönfüggők, a tárgyak. És ők maguk: nem úgy vették föl a náci ruhát, hogy most beöltözöm, egyébként meg az vagyok, aki vagyok. Hát ilyen jól szereplőt még nem választottam.

Érzékeltél ebből valamit forgatás közben is?

Szépek voltak a naplementék, ha tiszta volt az idő, a temető fái között vöröslött a nap, még a mocskos ablakon is áttört, pontosan az esztergályosok szemébe, míg el nem tűnt, nem lehetett dolgozni. Ezért is szerették a délutáni műszakot, meg nyugodtabb is volt. Ilyenkor leálltak, cigarettáztak, beszélgettek, az egész nem tartott egy fél óránál tovább. A művezető se ugatott ilyenkor, hagyják, mondta, mert még felkenődik valaki a tokmányra. Amúgy sem volt érdekes, hogy dolgoznak-e vagy sem, minden raktárra ment, és ott is maradt.

Éppen kétszázhúsz éve ítélték halálra a boldogtalan, hányatott sorsú Donatien Alphonse Francois de Sade-ot, aki ugyan megszökött a kivégzés elől – ezzel is bizonyítva és igazolva, hogy szadizmusába csak a líra, nem pedig a praxis szintjén keveredhetett némi, később definiált mazochizmus –, szóval meglépett a guillotine árnyékából, bűnösnek bélyegzett vágyaitól azonban nem menekedhetett.

Grunwalsky Ferenc új filmje kapcsán akár egy trilógia záródarabjáról is beszélhetünk, s talán nem egészen önkényesen.* Az Egy teljes nap és a Kicsi, de nagyon erős is gyilkossággal, illetve gyilkosságokkal végződik. S ami fontosabb: egyikben sem maga a bűntett, hanem az abba kényszerülő vagy menekülő ember a lényeges. A stílus, a filmek képi világának erős hasonlósága is közeli rokonokká teszik őket.

Mindhárom filmben önálló életre kelnek az emberi szemek, különös élőlényekként kerülnek elénk.

Az első könyved megjelenésekor harmincnyolc éves voltál, de publikálni is csak egy pár évvel korábban kezdtél. Mégis mit csináltál addig? Az érettségitől az első publikálásig?

Egyedül voltam, írtam. Most elmondjam, hogy addig mi volt? Jelentkeztem az egyetemre, filozófia szakra. Nem vettek fel, a felvételiztető tanár kinevetett. Hogy képzelem én, ezzel a háttérrel?

Milyen háttérrel?

A családot kitelepítették, deklasszálódtunk.

Vice János híres és több ízben recenzált (ceterum recenseo) szövegét kapták meg a fent említett szakemberek újabb elemzésre. „A kedvelt mű témája szerényen szólva maga a kapcsolat élet és világ között” – állítja az egyik alapos elemző, az esztéta, míg a másik, a jogász kikezdhetetlenül bizonyítja a szövegben foglalt jogi regulációk szükségességét, annak ellenére, hogy néhány pontját problémásnak tartja.

A felirat friss volt, lendületes és figyelemfelkeltő.

NYUGATI KILÓS RUHAVÁSÁR. CONDRA, CEIG ÉS KANAVÁSZ. KAMÁSLI, FUSZEKLI, TOPÁNKA. TURKÁLÓ A KÖRÖNDÖN. JÖJJÖN, TURKÁLJUNK EGYÜTT. NE FELEDJE, RONGYOKBÓL VAGYUNK MINDANNYIAN!

A szembejövők elégedett mosolyából láttam, jólesően kiturkálták magukat. Kopott felöltők, kitérdelt macskanadrágok, kikandikáló nagylábujjak.

A Kodály körönd felett egy hatalmas, katonai helikopter lebegett, és csövekből omlott a condra a népre, akik ily módon, hogy úgy mondjam, fölfelé turkáltak.

Baranyay András viszonylag kevés képtárgyának immár jó húsz-huszonöt éve egyike a kéz, mely az arccal együtt hihetetlenül bonyolult, egyszersmind igen egyszerű „szellemtörténettel” rendelkezik. Egyfelől ősi szimbólum-, metafora-, allegória-, metonímia-alkatrész, másfelől primitív, de nagyon praktikus piktogramalany, a két véglet között pedig igencsak alkalmas a banális vizuálzsurnalizmus kielégítésére.

– Téged szeretlek. Csak téged – mondja szerelmetes urának a hősnő, aztán nem borulnak össze a legősibb forgatókönyv szabályai szerint. Köztük (közéjük) áll a kamera, a nő abba néz, annak beszél. A harmadik egyedül van otthon, közvetlenül közelről néz bele szerelmének csupasz, szép, beszélő arcába: „Téged szeretlek. Csak téged.” Mi a zsöllyében ülünk, szemben a vászonnal, és e vallomás iszonyú kétértelműségével. Ez Sopsits Árpád Video blues című filmjének helyzete.