Újév után, ha teremtünk magunknak néhány perc megállási időt a nagy rohanásban, és már túl vagyunk az előző évi összegezésen (ha az adóbevalláson még nem is), hátra-hátrapillantva próbálhatunk meg előrenézni. Mindnyájan azt szeretnénk tudni persze, mi jön, ehelyett azonban csak azt vehetjük szemügyre, mi volt.

Mondjuk, a 3-asra végződő évtizedekben, századunkban.

1913: az első világháború előtti utolsó békeév, korszakzáró év, szerencse, hogy tragikumával az akkor élők nem voltak tisztában. 1933: Hitler hatalomra jutásának éve, erről többet nem is kell mondani.

Bár nem találom túlságosan szerencsésnek, hogy a kiállítás címéül egy, a közelmúlt politikája és politizálása által rendesen igénybe vett fogalmat választottak a szervezők, s nem is egészen értem – pontosabban: nem akarom szó szerint érteni –, miért tették, az ideát, melyet a Détente-tal igyekeztek jelezni, mindenesetre kitűnőnek és példaadónak látom.

Christine König és Hans Knoll, a két bécsi galériás ugyanis azt találta ki valamikor 1989–90 táján, hogy az általuk ismert és elismert cseh művészek közül ötnek kiállítást rendez úgy, hogy a kiválasztottak maguk

Ezt a figyelemre méltó jelszót vértolulásos nemzeti ifjak zergetollas gyülekezete skandálja Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmjében, melyet a múlt héten vetített a Duna Televízió.

Nyúl Béla tanár – a film hőse – dolgozatot publikál egy szaklapba, melyben azt fejtegeti, hogy Hannibál nem öngyilkossággal fejezte be életét, hanem egy karthágói forradalom idején pusztult el. Egykori osztálytársa, vitéz Muray Árpád a parlamentben ítéli el ezt a nézetet.

A halálraítélt elhatározta, hogy szíve utolsó dobbanásáig úgy él, mintha nem órái vagy percei lennének hátra, mintha biztos volna benne, hogy még hosszú-hosszú életút áll előtte. Keményen viselkedett eddig is, s ezután is így lesz. Nem kért kegyelmet, mert ezzel elismerte volna a rá mért ítélet jogosságát, annak a hatalomnak a legitimitását, amely törvényt ült fölötte. Méltón élt, méltón kell meghalnia.

Zavarba ejtő könyv a Csokits Jánosé! Mert eredményei bár számosak, adatai megbízhatóak, beszámolói hitelesek, elemzései többnyire pontosak, pszichológiai megfigyelései gyakran árnyaltak, mindezen örömeinket igencsak megkeserítik a krónikás sokszor kicsinyes „filológiai” tüsténkedései, személyeskedő megjegyzései, Pilinszky magánéletébe már-már illetéktelenül beleszóló véleménynyilvánításai – mindaz tehát, mely sokkal inkább vall egy féltékenykedő szerelmes kisajátítási törekvéséről, mint egy költői fegyverbarát tapintatos útegyengetéséről.

A II. világháború után néhány évvel a két egymást hagyományosan gyűlölő ország megbékélését szolgálta egyebek mellett a Német–Francia Diákszövetség, melynek munkálkodását a képzőművészeti főiskolások rendszeressé vált közös kiállításai színesítették.

Hogy milyen az új Grendel? Olvasmányos, humoros, kellemes. A szerző ebben a könyvében is szellemesen mesél, anekdotái és jellemzései mulatságosak és vitriolosak. Egyáltalán: sok jót elmondhatnánk a könyvről.

Hanem azért… a könnyűszerkezetes, elegáns épület tetejére odakerült néhány ormótlan ólomsúly: az építész, nem bízván eléggé a kecses alkotmány stabilitásában, kicövekelte, és rút pallókkal támasztotta alá. Grendel túlságosan is óvatosnak bizonyult.

Ilyen zavaró segédeszköznek tekintem az aforizmákat.

Este van, este van, egy megnyugtató napé, ez a kétantennafülű szörnyeteg, akarom mondani édes kis állatka már rég szundikál, az igazak álmát alussza, benyomnám, rettentő hangon duruzsolna, nem nyomom, szuszogjon csak, pihenje ki magát holnapra.

Bevallom, színes. Illetve színes volna, csak a fülecskéit kéne meghosszítani, nem bírom magam rászánni a változtatásra, hosszas megpróbáltatások az üzletben, nincs, hiánycikk, menjen tovább, s mindez miért, a biztonság teljes megszüntetéséért, világlátásom összekuszálásáért, az alapok szétzilálásáért.

Maradjon fekete.

Megmutatnád a legújabb verseid?

Nem találom, jól eláshattam valahova. Annyira idegesít, ha váratlanul szemközt találom magam saját szövegemmel, hogy rendszerint átlapozom. Olyannyira, hogy például a Szép versekben a p és az s betűvel kezdődő pályatársakat nemigen szoktam olvasgatni, nehogy saját magamra lapozzak. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, hiszen már elég régen publikálok, de hát egyfelől hajlamos vagyok az elbújásra vagy a rejtőzködésre, másfelől meg mégiscsak produkálok valamit, amit közszemlére szokás tenni.

Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?

Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;

hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.

Pilinszkynek ez az „ima” nem tartozik már az első – vagy akár a „második” – korszak költeményei közé.