„Csjort vazmű, ja cselovek!” – mondották valaha öblös hangon a talpig becsületes szovjet emberek, ha méltatlanul bántak velük. Becsületes szovjet emberekkel egyébként csak 1953 után bánhattak méltatlanul szovjet filmben. Ezt a bőszen kurjantható orosz kifejezést (mint még néhányan nyilván értik: „ördögbe is, hát ember vagyok!”) egy oroszra megszólalásig hasonló halandzsanyelvet beszélő, Cselovek nevű bajszos vendégmunkás kurjantja Párizsban, amikor kiderül, hogy ő (meg gyűröttarcúan megalázkodni kész társa) nem is létezik.

Fel van találva végre a használható (ha nem is bombabiztos) módszer, amely a világlapok címoldalára röpíti az íróembert, és nagyobb ismertséget hoz neki, mint egy összevont Nobel–Oscar–Lenin-díj: olyan sátáni verseket kell írni, hogy vérdíjat tűzzenek ki a fejére. Copyright Salman Rushdie, indiai származású, urdu anyanyelvű, angolul író szerző, mellesleg brit alattvaló. Két jó regénye olvasható magyarul (Az éjfél gyermekei, Szégyen), de nálunk is a harmadik, az olvashatatlan tette híressé. Különben az írás kezd életveszélyes szakma lenni.

Rég nem érvényes már az eredetiség parancsa, szabad prédává lesz minden, mi egyszer létrejön. Sally Potter Orlando című filmjében másé a történet, másé a látványvilág. Ha valamiben, hát abban hűséges Virginia Woolf regényéhez, hogy szépen és kifejezőn beszélve Jarman és Greenaway festői filmnyelvét, stilárisan és a képekkel közvetített narrációban kerül közel az eredeti szöveghez, mely maga is csupa rajz és festmény, szín, hang és illat.

A gyermek szemünk fénye, társadalmunk alapja. Nemétől függően hazánk védelmezője vagy a házi tűzhely őre lészen, és ha semmi nem jön közbe, a nemzeti keresztény úri középosztály tagja. Nem lehet mindegy tehát, hogy milyen szellemi táplálékon tartjuk. Miután az elmúlt hónapokban kutyafuttában áttekintettem az irodalom tankönyvek és a gyermekkönyvek mezejét, itt az ideje, hogy rendkívül felületes pillantást vessek a nemzetünk tanulóifjúságát célba vevő ismeretterjesztő művekre.

Nem hálás téma, mert viszonylag kevés tere van a kellemetlenkedésnek.

Hagyjuk már ezt az Európát.

Megy a busz, Iszkáz felé, ül benne egy egész szerkesztőségnyi szerkesztő úr, a hajdan nagynevű folyóirat robotosai. Kihelyezett, mondhatni ünnepi szerkesztőségi ülésre igyekeznek, közben beszélgetnek, morfondíroznak, vitáznak, s mindezt veszi a kamera, egy egész ország lehet tanúja az utazásnak s a lapcsinálás fortélyainak.

Kérdezi a kamera a költőt és tévéalapítót, miért hogy hanyatlóban a népi irodalom csillaga, mi történt hát?

Benda úréknál mindig nagy volt a sürgés-forgás, ha valaki érkezett, mert a nagyszoba ajtaja elől el kellett tolni a heverőt, hogy be lehessen oda menni. A nagyszobában a nagylány tartózkodott, aki éjszakánként az Aranybika szállóban dolgozott, de hogy mit, azt nem tudta senki. A szomszéd lakók szerint Málika unalmában kurva lett, amúgy rendes lány, köszön mindenkinek, és majdnem mindennap letesz a konyhaasztalra ezer forintot, csak hagyják békén. Fürgén szalad a töredezett lépcsőn, finom illatok lengenek utána, és mosolyog, de hogy miért, azt is csak ő tudja.

Joseph Kosuth amerikai művész. Miért éppen ő állít ki a magyar pavilonban?

Kosuth munkáinak a 60-as évek végén nagy jelentősége volt a magyar koncept-art kibontakozásában, és egyáltalán, a 60-as, 70-es évek fordulóján komoly hatással volt a magyar képzőművészetre. Az utóbbi időben pedig két alkalommal is szerepelt Magyarországon: a bécsi Hans Knoll ’89-ben vele nyitotta meg budapesti galériáját, 1992-ben pedig részt vett egy, a Kiscelli Múzeumban rendezett kiállításon. Így a neve, mondhatnám, a levegőben volt.

Nem mondhatni, hogy így tél vége felé pezsegne a kulturális élet Stockholmban. El lehet sétálni a Modern Múzeumba, az a legbiztosabb.

Meg kell nézni a csodálatosan kék Yves Klaineket, van néhány kis Klee, egy óriás-Matisse, Pollock, Miró, a Dali mellett gyorsan haladjunk el, a Calder-mobilt éppen bütyköli egy szerelő. És akkor máris ott vagyunk a Duchamp-szobánál. Bejárat: egy szeszélyesen kivágott vastag plexiüvegen keresztül; s éppen szembekapjuk a Nagy üveg egy Duchamp hitelesítette másolatát (pontosabban – mivel az megsérült – a másolat rekonstrukcióját).

Tandori Dezső élete, akár a nyitott könyv. Vagy fordítva: nyitott könyvek sora Tandori Dezső élete. Saját életét egyidejűleg éli és írja: költészet és valóság viszonya így nem probléma többé, hiszen a kettő egy. Nem alkalmazhatjuk hát művészetére Jean Paul Sartre finom megkülönböztetését, aki azt próbálta nyomon követni, hogyan lett Gustave Flaubert-ből, a roueni körorvos fiából „Gustave Flaubert”, a Madame Bovary és az Érzelmek iskolája szerzője.

Hogy kerültél New Yorkból pont Debrecenbe, Pisti?

Hát ez nagyon egyszerű és személyes dolog volt, egy barátom, a díszlettervező É. Kiss Piroska megkérdezte, hogy ha azt rendezhetsz, amit akarsz, akkor rendeznél-e a debreceni színházban? Mondtam, igen, ha Csehov vagy Kleist, akkor rendeznék. Ő tervezte a Sirály díszletét, egy templomszínházat, aminek Roskó Gábor festette a freskóit.