Régóta ismerlek, Péter, idestova fél emberöltőnyi idő óta, de jó sokáig nem tudtam volna mit felelni, csak úgy kapásból rávágni, ha megkérdezik tőlem, hogy ki vagy te, és mit csinálsz. Annyi mindennel foglalkoztál, jártál a Képzőre, láttam tőled performance-okat, fotóztál, együttműködtél a 180-as csoporttal, lemezt is csináltatok, aztán egyszer csak Rómában, ahol ’87-ben két hónapot együtt töltöttünk, azt mondtad nekem az első napon, hogy te vizuális antropológiával foglalkozol. Gondoltam, csak hülyéskedsz, ez valami blöff, és csak egy-két éve értettem meg, hogy mire gondoltál akkor.

1993 februárjában e lap hasábjain Hajdu István érdekes ismertetést írt az 1913-as New York-i Armory Show-ról az azóta megjelent számos kiadvány alapján, melyek folyamatosan felelevenítik az európai modern művészet első nagyszabású tengerentúli bemutatójának eseményeit. Tudjuk, a tárlat a klasszicizmustól a szimbolizmusig sok XIX. századi stílusirányzatot is bemutatott, de már ott voltak a Vadak, s nagy változatosságban a kubisták. Nem volt jelen viszont a tárlaton sem a futurizmus, sem az expresszionizmus.

Genet majd negyvenöt éve írt, s nálunk csak most megjelent könyve nehéz és kegyetlen olvasmány. Nehéz és kegyetlen folyamat, míg birkózunk vele. A regény végén egy vásári tükörteremben botladoznak a figurák, s alig találnak ki belőle. Akkorra már valamiképpen – elfogadtuk az író világát vagy nem – mi is ott vagyunk az útvesztőben. Erről a belső tükörteremről szól A tolvaj naplója.

1.


„Várom, hogy az ég a pofámba hulljon. A szentség annyit tesz, mint szolgálatra fogni a szenvedést. Kényszeríteni az ördögöt, hogy Isten legyen.

Este, mikor a show-világ röppentyűi kezdik átvenni a légi fényuralmat, nekivágnak a Hajnali 4-es Költők. Át a Queens Boulevard-on, felmarlborózva. Gyors stop a csini Nyce-gépnél, s akkor jöhetnek a töltekezőhelyek. Elsőül egy öregember bárja. Kis odú, dekorációja mókásan kifejező, a tulaj így hű önmagához: ír zászlócskák, modelles poszterek, jelentős vonalakkal ékes széplányok pucérkodnak az italámozás oltárán.

„Álomittas fejem lódulásait követve kimegyek az erkélyre és látom, hogy… be akar ugrani egy ablakon a Sátán Kutyája. Aztán az autóberregés, kukapüffögés, a reggelivásárlásból alagsori műhelyeikbe visszatérő, az utcán egymásnak átkiabáló mesteremberek hangja figyelmeztet, hogy éppen melyik földön tartózkodom, és a látványcérna befűzetik a gyakorlatias magyarázat tűfokába: csak egy fekete porrongyot zárnak ki a harmadik emeleten.

– Tavaly a Mozgókép Alapítványtól kaptatok pénzt az év dokumentálására. Hogyan kell az évet úgy dokumentálni, hogy az ember Pulitzer-díjat kapjon rá?


Upor Péter: A Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes szakkuratóriuma kiírt egy pályázatot az év dokumentálására, és ezt a Széchenyi Könyvtárral, a Hungasonic Kft.-vel közösen nyertük meg.

Úgy két perce hallgattak már. A hírlapíró várt. Ilyenkor várni kell, mert az emberek úgyis elmondják. Azért jönnek. És az ilyen zavarbaejtő, feszült hallgatás, bizony az már a történet része. A szürke hajú asszony őt kereste. Pedig esett. Az asszony orkánjáról a parketta csíkjaira csörgött a víz, három kicsi tócsa fénylett a szerkesztőségi szék alatt. Mint a gyerektenyerek, olyanok voltak a tócsák. Végül a hírlapíró úgy nézett, hogy az asszonynak meg kellett szólalnia. A haját igazgatta, köhintett. Közelebb hajolt.

– Lehet, hogy az előbb félreértettük egymást – suttogta.

Eredetileg úgy képzeltem, hogy jól elmókázok mert más, mint az schwarz-auf-weiss kiviláglott, úgysem teszi meg – én itten a „mögpusztult” Képzőművészeti Kiadó rovására, meg persze a mögpusztítóékéra is, szóval úgy gondoltam, piros orrot festek a tetemnek és a tetemre jötteknek, de azután rájöttem: nincs értelme hülyéskedni, hiszen a történet önmagában oly blőd, hogy az ember az unalmas és csupasz, díszítetlen tények olvastán is megpukkadhat.

Mint a nem teljes oeuvre-t bemutató gyűjteményes kiállítások általában, Fehér Lászlóé is a megrendezés pillanatának szempontjait juttatja érvényre, vagyis azt illusztrálja, mit tart és tartat fontosnak a festő pályáján.

Úgy rémlik, Fehér számára a közvetített és közvetett narrativitás révén született munkák időszerűek manapság, azok a művek, melyek egyrészt saját életének, öntörténetének, másrészt a „köztörténet” önmagára is vonatkoztatható, még inkább önmagára is vonatkoztatni vágyott epizódjainak inspirációjára készültek.

1.

Federico Fellini életműdíjat, kapott Los Angelesben. Ezért még a szörnyű Oscar-ostobaságnak is és Hollywood összes csokornyakkendős hatalmasságának megbocsátunk.

Fellini évtizedek, mondhatnánk ősidők óta a legnépszerűbb rendező Magyarországon. Nagy a gyanúm, hogy a világ legtöbb országában így van ez. „Mondj egy filmrendezőt” – erre a kérdésre a Fellini név oly nyilvánvalóan kívánkozik, miként a gyümölcsre az alma, a színre a piros, a számra a három (esetleg az öt), az állatra a ló vagy a kutya. Neve fogalom tehát, s nem egyszerű tulajdonnév.