Hogy mi az ördög az „alternatív film”, elég nehéz megfogalmazni, Biró Yvette is csak körüljárni próbálta februárban az Európai Filmhét alkalmával rendezett beszélgetésen, ahol az amerikai sikerfilmekről és a világon bárhol születő másfajta mozgóképekről volt szó.

Engem némi kárörömmel tölt el, hogy izmos és fogat csattogtató, ostoba és hígvelejű hollywoodi sikerfilmek, melyek hosszú hónapokig telt házakkal mennek Tokiótól Párizsig a nagy mozikban, nálunk csendben és kis puffanással múlnak el, reklámozzák őket bár tömeges Oscar-díjakkal és box office-kimutatásokkal.

Budapesti vagyok.

Sokáig el tudták hitetni velem – nem ezek, hanem még azok –, hogy ez baj. Hogy aki pesti, az más.

Nemcsak mint észak-fok, titok, idegenség, hanem úgy is, hogy… hogy nem igazi. Hogy nem tanyasi gyerek, és nem is párizsi diákvezér vagy latin-amerikai forradalmár.

Én mindig is szerettem Budapestet, de – ahogy magamat – sokáig Budapestet sem tartottam igazinak. Ezt az eklektikus várost?!…

Naná, hogy ez meg egy szitokszó volt: hogy eklektikus.

Aztán felnő valahogy az ember.

A perspektíva: sejtjük, hogy mi az, ha látjuk, felismerjük, magunk is tanultunk, keserves rajzórákon, perspektivikusan kockát, utcarészletet, vázát szerkeszteni – na de hogy ez komoly témája lehessen egy, az ifjúság ismeretterjesztését szolgáló könyvnek, az azért túlzásnak látszik. Épp ezzel kezdeni egy népszerűnek szánt ismeretterjesztő sorozatot? A hagyományos sorozatszerkesztésnek nagyon is megfelelnek a következő kötetek (a már megjelent Gauguin és az előkészületben lévő Monet és Van Gogh).

1993. június 10-én délelőtt, 11 óra után 10 perccel megálltam a Knoll Galéria bejárata előtt. Egyeztettem az adatokat, majd lenyomtam a kilincset, hogy bejuthassak, ám hiába, az ajtó zárva volt.

Néhány hete előpremieren mutatták be Jeles András új filmjét, a Párhuzamos életrajzokat. A vetítés előtt rövid méltatásában Balassa Péter esztéta arról beszélt, milyen különös, ellentmondásos kapcsolat köti össze Jeles művészetében a töredezett és tökéletlen, olykor dadogó beszélt nyelvet, a kimondhatatlan dadogását a képi nyelvnek a valóság felszínén túlmutató teljességével.

– Hogy ezeknek Hymnust! Én?! Egy kénköves frászkarikát! Soha! – tsapá le ackurát hegyezett lúdtoll pennáját Költsey fittyet hányva ama tényedékre, hogy a szertefreccsenő tenta pettyei professiore Galváni Lajos mentéjére csapódanak.

Volt egyszer egy kiadó, és van megint. A kettő közti hosszú szünetben sok minden történt velünk, magyar írókkal és olvasókkal, meg is látszik rajtunk. De a Cserépfalvi nem változott, maradt, ami volt, szerény közvetítő a kortárs magyar író és kortárs magyar olvasó között. Sose volt reprezentatív állami (transz)misszós, a mindenkori kurzus választottját aranyfüsttel, szattyánbőrrel borító díszkiadó, hanem kis magáncég szolid üzletmenettel, személyes kapcsolatokkal.

Útban van hozzánk

A magyar közönség tíz-tizenkét éve a Vígszínház Operett-előadásában találkozott Gombrowiczcsal. Az előadás meglehetős siker volt, azóta más darabjait is játszották, és drámái kötetben jelentek meg. Regényei úgyszintén: egy szűk kör (majdnem szekta) titkos Ferdydurke-rajongó; ha a hatvanas években olvashatjuk, Örkény-szerű hatást tett volna tán a magyar prózára is.

Hosszú évekkel ezelőtt a Nagyvilág már közölt Naplójából részleteket, s akkor mintha a teljes Naplót is ígérték volna: hiába várjuk.

Láttam egyszer egy próbát Münchenben, amikor a Godot-t rendezted. Estragont egy nagy német színész, Peter Lühr játszotta, aki akkor már hetvenhét éves volt, és nagyon félt, hogy nem tudja megtanulni azt a rengeteg szöveget. Erre azt találtad ki, hogy az előadás formája olyan lesz, mint egy olvasópróba: a szereplők egy asztal körül ülnek, mindenki előtt ott a szöveg, bármikor bele lehet nézni. Az egyik próbán egyszer csak az történt, hogy Peter Lühr és egy másik nagy színész, Thomas Holzmann, aki már ugyancsak nem volt fiatal ember, fölugrottak az asztal tetejére, és verekedni kezdtek.

Akit pünkösd vasárnap estéje a televízió előtt talált, annak nagy élményekben lehetett része.

A gonosz Hankiss által másfél éve dobozba kényszerített Szörényi Levente-portréfilm sorsfordító, történelmi pillanatokkal szolgált. A legünnepibbre ismételten felhívom az ornitológusok és a Tisztelt Magyarság figyelmét: a Magyar Televízióban először mutattak turult (vagy turujt? turulyt? – a főszereplő így mondta). Biztosan az volt, mert a zeneszerző elmondott róla érdekes magyar nyelven valami szöveget, s közben egy héjaforma ragadozó madarat láttunk a képernyőn.