Az elegáns, csukott autó lebegni látszik a ragyogó fényben, sugarak káprázata a vízen, árnyak játéka az erdei úton, a kocsi álomszerű lassúsággal közeledik, clair-obscur pompája füröszti a benne ülő, finom gyapjúholmiba öltözött, gyönyörű fiatalurakat és a kocsi padlóján a halott kisfiú alvadt vértől csomós haját.

Tom Kalin szép filmje szenzációs bűnesetre épül: 1924-ben két fiatalember elrabolt és megölt egy kisfiút.

Ha hihetünk bizonyos jóslatoknak, 2000-ben vagy akörül vége lesz a világnak. Az apokalipszis eljövetelére persze nemcsak a jövendőmondók, a mindenféle augurok és egyebek figyelmeztetnek bennünket, hanem a jó kis gumimacik meg maga Balu kapitány is, de elsősorban és mindenekfelett a G. I.

Első élményünk a bámulaté. Mert valóban kápráztató az az anyag, melyet a megújuló folyóirat szerkesztői több jugoszláviai nemzedék halványáról, „az utolsó bohém”-ről, az örökké cigarettázó, szüntelen lobogásban élő balkáni charmeurről, vagyis Daniio Kisről egybegyűjtöttek. Bámul legelőször a szem: az író hagyatékából közölt többtucatnyi fénykép legalább annyi lényegeset árul el személyiségéről, mindenkit rabul ejtő hatásának titkáról, mint a novellák vagy a visszaemlékezések, elemzések.

A délszláv háború tűzfészkéből jött, tíz hónapon át szinte minden órában meghalhatott volna, és azokkal, akik ott maradtak, ez most is megtörténhet bármikor. Faggatni, „kikérdezni” azt, aki ilyen súlyos tapasztalatokat és szenvedést hordoz magában, nemcsak hogy nem illő, de nem is emberséges; olyan, mintha kíváncsi szemmel kémlelnénk egy tragédiát.

Két délutánt és két estét töltöltünk el együtt Budapesten, hosszú beszélgetésekben. Stevan átutazóban volt Berlin felé – valami ösztöndíj után nézni –, első ízben Magyarországon.

Nekem Figaro jut eszembe, aki Le Monde, vagy Belmondo, aki mint Greg, a kerékpáros, Lemond. Vagy az a meglepő tanács, hogy gondoljak kicsit többet a Mari Nénire, ő akarná élvezni a jó megfelelő mai itteni írást, ahogy a módija, tegyek engedményt. Már nem érdemes, arra a kevés időre, amit hátra szeretnék, még át hátig. Csak hát ezek léhedelmes kijelentések, léhák tehát, mert épp elegen haltak meg – Szpéró, Samu, Poszi, Pipi Néni etc. – a kezemben, hogy tudjam: minden halál…

Nem könnyű e csatornaátkelés.

Viszont hogy túl sokat tudnék? Semmit.

Példaképünk: az élenjáró amerikai posztmodern.

Hová is lennénk a posztmodern esszéírás megtermékenyítő iránymutatása nélkül? Feladatunk, hogy mielőbb meghonosítsuk és a konkrét magyar viszonyokra alkalmazzuk mindazt a kultúrkincset, amelyet a haladó posztmodern irodalom-, művészet- és társadalomtudományok elmaradott régiónk számára kínálnak.

Viccen kívül: szelíd nyomás nehezedik a művelt Nyugathoz csatlakozni óhajtó közép- és kelet-európai szellemi életre, hogy rendezné át szekértáborait, kapcsolódna bele a posztmodern diskurzusba.

A tulaj nyilván Giovanni Maier. Vagy Bruno Cosulich. És nyilván szlovén az anyanyelve. (Vagy olasz. Vagy horvát stb. Mindegy.) Hórihorgas, görbe hátú, esetlenül – mondjuk, olyan németesen – szögletes mozgású. Na de ide hajol, oda hajol, minden asztal mellett megáll, kérdez, hogy mindjárt felelhessen és magyarázhasson, hosszan, harsányan, olaszosan. És közben kaszál a hosszú keze-lába.

(Egy kicsit Claudio is olyan, mint ez a pincér. Németesen fiús és esetlen, olaszosan kitárulkozó. A felesége rákos, én ebbe beleőrülnék.

Midőn:

– Vajh, miért hogy minket itten szívatnak, jó Ferencz… – fordula Professore Galváni Lajos barátjához Kölcseyhez, miközb’ gratiőz ujjai a békaczomb körül babráltanak, Kölcsey meg akkurát hegyezett rárótollát emelé ippeglen az alkonyi nap sugarai felé, valamint boltíves homlokán széles ívben szárnyallani kezdtenek a ránczok, mert hogyig fejében készen álltának vala a száz ízben is megvegzakurált szók (kar, ellenség, Isten, ért kalász, török rabiga etc.).

„Nem én vagyok gyáva, a Föld dübörög”

Én

04/

01/0942.  Ahogy az ügyvédet nem az erkölcse, hanem a per költségei, úgy a riportert sem
              gondolatai, hanem a  partnerei minősítik.

/2100.     Igazán félni csak annak van oka, aki ismeri önmagát.

/2140.     A küldetéstudat mindig életáldozatot követel. Többnyire a másokét.

Nem ismerem azokat a körülményeket, melyek e kiállítás festőit, szobrászait meg munkáikat „körítik”, s nem ismerem őket, magukat sem. (Némi párás sejtelem előszüremkedik persze, tagadhatatlanul, sőt befolyásolni is igyekszik a megértést, de ellenállunk a „tudásnak”.