Meghalt Józef Czapski lengyel emigráns festőművész, író. Negyvenhat éven át, megalakulása óta volt tagja a legendás párizsi lengyel folyóirat, a Kultúra szerkesztőségének.

Kelet-lengyelországi arisztokrata családból származott, családjában diplomaták, műgyűjtők, szenátorok, felkelők és szibériai száműzöttek voltak; a cári udvarban, az osztrák közigazgatásban vagy az új lengyel állam intézményeiben tevékenykedtek.

„Ha megütik arcom egyik felét, odatartom
a másikat is. Abból baj nem lehet…”
Én


márchárom/

0954.   Az Állatkertben nem az oroszlán a király, hanem az igazgató.

1037.   Csak a beteljesületlen szerelmeknek van esélye, hogy örökké tartsanak.

1129.    Az emberek a Föld gondolkodó rákos sejtjei.

2326.   A hit és a vallás olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Fáradt estén leveszem a polcról az úttörő érdemű (nyugat-)berlini kutató, Klaus Wagenbach képeskönyvét Franz Kafkáról. Ott nyílik szét, ahol az általam minden bizonnyal legtöbbet nézegetett kép van, az a bizonyos „Felice-szel Budapesten (1917 elején)”, ma már közelebbit tudunk: 1917. július 11. és 16. között; ezen a felvételen is, mint a róla fennmaradt kevés számú képen, lázasan csillog a tüdőbeteg író ferde vágású, sötét szeme, de némi derű is csillan benne.

Egyszer nekem meg lehet bocsátva.

Szép Ernő voltam?

Dehogy, dehogy

Csak bocsánat!, hogy mindezt így akkor kell írnom, mikor valami oly megbocsáthatatlan még, mert hogy élek, és én tudom, és én tudom – kétszer is mondom ezt, mert semmit se tudok, egyrészt, másfelől meg oly bűnökkel vádolhatom magam… no, akkor valamit mégis tudok, vagy hazudtam előtte épp, netán épppenség azzal, hogy majd még vádolni is én… Majd más, s ez jogos; bocsánat!, mindössze is akkor kell megírnom ezt, mikor még nincs aztán, amit Ő így mond, ugyancsak a Margit-szigetről, hogy az jut e

Jó kis eset, következményeit illetően – szó szerint – példás történet zajlott le éppen nyolcvan évvel ezelőtt New Yorkban.

A Lexington Avenue és a 25. utca sarkán, a 69. gyalogos ezred kaszárnyájában 4000 meghívott jelenlétében képzőművészeti kiállítás nyílt (a laktanya parancsnoka, Conley ezredes 4000 dollárt kért a terembérlet fejében, katonásan elszámolva minden meginvitáltat egy dollár/fő alapon).

Ha jól értem a kiállítás koncepcióját – mely Fabényi Júliától származik –, akkor a képfelbontás amúgy az optikából és a nyomdaiparból ismert fogalma helyett inkább a képanalízisét kellene ajánlanunk, és fölcserélni a kettőt egy okszerűbb, mármint az eredményt illetően okszerűbb interpretáció kedvéért. Mert a címet komolyan véve úgy tűnhetne, mintha a válogatás látható szempontjait elsősorban egy meglehetősen mechanikus, formai szándék motiválta volna: szeriális vagy több részből álló munkákkal akarná illusztrálni ideáját a rendező.

A Sade márkival az idei filmszemle legjellemzőbb és legbecsületesebb filmjét mutattad be. Radikálisan lemondtál az eredeti elképzelésről, helyette megcsináltál egy minimálprogramot. Nem tudom, nevezhető-e ez játékfilmnek, de gesztusnak igen beszédes.

Egy barátom szerint új műfajt teremtettem: a celluloid performance-t. Ezt nem lehet hagyományos értelemben filmnek nevezni, ez szellemidézés celluloidon.

A komor színek, a vigasztalan tragédiák, a gyilkosságok vértől iszamos fesztiválját szoronghatta végig a tavalyi Magyar Játékfilmszemle nézője. Huszonöt éve, a nagy Jancsó-filmekben, vagy Kósa és Csoóri Ítéletében persze sokkal többet öldököltek: heggyé emelkedtek bennük a temetetlen holtak.

A világ két Joszelianiról tud. A sakkozónővel épp e napokban mérkőzik a világbajnokságért Polgár Zsuzsa, névrokonának, Otar Joszelianinak e héten játssza a magyar televízió És lőn fény (értelmesebb magyar címen természetesen: És lőn világosság) című francia filmjét. Otar Joszeliani, a legismertebb grúz rendező ugyanis másfél évtizede Franciaországban él.

Számos jelentős grúz származású rendező tevékenykedett a szovjet–orosz filmben. Egyikük, Csiaureli a sztálinizmus első számú hivatalos rendeltfilm-készítője lett.

Nem a kiváló folyóiratról, hanem a Magyar Filmszemléről szólok. Hiányról, többrendbeliről. Főként a meghívott külföldi kritikusok érdeklődnek minden évben a „nagy nevek”, Jancsó, Makk, Szabó István, Gaál István vagy Kósa Ferenc premierjei iránt. Idén hiába keresték a külföldön legismertebb magyar filmalkotók műveit.