Az ember régóta akar olyan egyszerűen fogalmazni, mint a kínai festő, aki ki meri mondani: képein csak a kompozíció nyilatkozik meg s nem a kép. Belenézünk a tükörbe, s a mi vágyott szavainkat más ajkak formálják. A magyar festőnő fél évtizedet áldoz a testszín rejtélyének megfejtésére – sikertelenül –, a kínai azt mondja, a testszín hamis. És kész. Belenézünk a tükörbe, s szemünk ferdül.

„Igazi hős csak a gyávából lehet”
Én

05/

07/0635.   Manapság kétszer, aki gyorsan – és egyszer sem, aki csak egyszer oroz.

08/1327.   Ahol betegek a gyökerek, hiába metszed az ágakat.

09/1149.   Legszívesebben kikérném magamnak ezt az egész huszadik századot!

11/2251.   Gyengeségeik ismerete teszi erőssé az erőseket.

12/2318.    A dolgok csak összefüggéseik nélkül tragikusak.

13/0739.    A tükörben sosem önmagad láthatod viszont.

Tisztelt! Fövárosi Cociálpolitikai s lakásügyi osztáj. Én Gy. Gy. azon kérelemel fordúlok önökhöz hogy igen keserves széthulot életemen segiteni sziveskedjenek. Eztt a kérelmet nem csak az én nevemben hanem Életársam és 15 hónapos kislányom nevében is irom önöknek.

Sajnos egy igenkeserves életetkel leirnom önöknek hogy megértsék azt hogy Igenkeserü életünk miat kel hogy megkérjem önöket ara hogy segitteni sziveskedjenek. Gy. Gy. vagyok aki születem Tiszalökön 1967.03.19 én. 13 éves koromig egy igen kiegyensujozot elettet éltem a Szüleimel. De sajnos ez 1980 ban meg szünt.

Vannak művek, amelyek kiprovokálják az elemzést – valamely feltűnő szerkezeti jegyük, megformálási sajátosságuk révén –; és vannak, amelyeknek olvasásába belefeledkezünk, átengedjük magunkat a befogadás élvezetének, és nem kínálják magukat az elemzésre. Persze, éppen ez utóbbiak jelentik az igazi kihívást: megmutatni, hogy miért nem olyan magától értetődőek, hogy hogyan működnek, hogyan van csodálatos (és látszólagos) átlátszóságuk megalkotva.

Az ilyen művek közé tartozik Tar Sándor novellisztikája is.

Midőn:

Költsey úgy meredt a televízió képernyőjére, mint a kénköves lúdvércre szokás lápi éjszakákon. Ratifikáljon, ne ratifikáljon, ezen a kérdésen rágódzott a magyarok parlamentje, ország-világ előtt.

– Hogy azt a bús bocskais, mentés, lajbis teringettét ennek az Isabell von Puszta Abonyijának! Hát nem átalódzna neki egy ilyen likas gondolatot benyalatni velünk?

A hely, a tér és az idő különös és finoman rétegzett metaforája nyilatkozik meg ma a Szépművészeti Múzeumban.

Henry Moore huszonöt év után visszatér, s átlépve a Hősök terét, fantasztikus parabolát rajzol fel, melynek szárai látszólag csak lépésnyire, a lényeget illetően azonban elképesztően messze vannak egymástól; Alfred Manessier végre ideér, hogy huszonöt-harminc éve reprodukciókba zárt „üzeneteit” valódi dimenzióiban láthassuk, s általuk ugyancsak kiszerkesztődhessék egy ív.

A történet gyönyörű az idő tükrében: a hatvanas évek idolszerű mintái előbukkannak opálos di

Mondjuk, Petőfi Sándor fényes karriert fut be mint vándorszínész, és leszerződik a Nemzeti Színházhoz. A dicsőséges és győztes 1848-as forradalom után Arany János lapszerkesztő lesz, maradék idejében az Akadémiának és szerelmi lírájának él. Vörösmartyt fiatalon elüti a hajókötél, Kölcsey aratáskor a jég alá hal. Vagy, mondjuk, a Martinovics Ignác vezette népmozgalom (mert, mondjuk, az lett volna) teljes sikerrel jár, Petrovics Sándor a hazai nemzetiségi színjátszás élharcosa, Arany körjegyző, a többi fent említett nevét nem is ismerjük.

Megnéztem az Új lakást, nagyon keserű előadás, egyetlen szereplőjével se tudtam együttérezni.

Hiszen ez a természetes, ez a minimum, amit egy előadásból ki kell küszködni; hogy senkinek ne legyen maximális igazsága. Ebben a darabban kásahegyeket kellett átrágni ehhez, mert néhány jelenetet kissé formálisan fűzött, varrogatott egymás mellé Goldoni. Talán nem is ezt a művét választottam volna, ha nem tudom, hogy a színház műsorszerkezetének vagy a színészeknek épp ilyesmire van szüksége.

Egy jó esztéta általában mindenbe beleüti az orrát, ezért, noha főként irodalommal foglalkozol, most arra kérlek, beszélgessünk a színházzal való kapcsolatodról.


Apám dramaturg volt az Operaházban az ötvenes években, amikor a futballválogatott mellett az Operaház volt a másik, aranykorát élő intézmény. Voltak ilyen érdekes rezervátumok a Rákosi-korszakban, és az Operaháznak ez különben is tradíciója volt, az előző rendszerekben is rezervátum volt. Most már nem az. Most már elmondhatatlan állapotban van.

Egy javítóműhelyben mindenkinek megvan a maga feladata, kinek ez, kinek az, az egyik lakatos, a másik villanyszerelő, a harmadik hegesztő vagy kőműves vagy valami máshoz ért, és így tovább. Így mesélte Tót a feleségének már vagy századszor a konyhában, mert azonkívül csak egy szoba volt még a lakásban, és egy fürdőszoba vécével. A feleségét ez már régen nem érdekelte, valamit melegített a gázon, és halálosan unta az egészet. És mi a fene volt a te feladatod, kérdezte egyszer a sovány, korán meghajlott asszony, hogy olyan könnyen elküldték, mindjárt az elején.