Könnyű azt írni, hogy Párizsi Mindenszentek, és hogy lelkemmel jártuk Párizst, otthon is voltunk márist, még hogy a végtelenbe végest, meggyújtottunk egy mécsest, mert Halottak Napja volt épp, egy szomorú, de szép est.

– Még se kezdődhetik így egy nép Hymnusa, hogy „Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk? Isa, por és homu vogymuk…” – fakada ki tekintetes Költsey Ferencz úr, midőn leírá Hymnusának első sorait.

– Miért nem, ha szabadna kérdenem – kérdezé Galváni Lajos, mintegy udvarias gesztus gyanánt, mert hogy a békával nagyon babrálódva épp. Nagyon. Az idea, amely fejében megfogant nagyon ígéretesnek mutatkozott, hogy végre felfedezze világraszóló elemét, amellyel már magának, nemzetének és az emberiségnek prof.

Három éve jelent meg az utolsó Déry-könyv (Börtönnapok hordaléka), és most ismét egy karcsú kötetecske a hagyatékból – akár az előző –, a fáradhatatlan filológus, Botka Ferenc jóvoltából. A Déry-életművet övező hallgatás csak egyre inkább nőtt az eltelt időszakban, így – sajnálatos módon – kénytelen vagyok részben megismételni a börtönnapló kapcsán írott régi recenzióm néhány gondolatát.

Ha Lukács György, a jelenlegi magyar filozófiai gondolkodás „döglött kutyája” (hogy Marx közismert Hegel-aforizmáját parafrazeáljam), akkor az irodalomé minden bizonynyal Déry Tibor.

A Balkán egy balkáni hely

„A Balkán nem fekete vagy fehér. Nagy tévedés. A Balkán csak egyszerűen fehér.” A nyugati újságírónőnek nagyon kellett valami jó zárószöveg a balkáni riportja végére. Azt gondolta, jó ötlet meghallgatni egy „kívülállót”, aki azért „belülről” látja a helyzetet. Azt gondoltam, megfelelő távolságból nézve vagyok én olyan jó kívülálló, mint bármelyik kívülálló, aki belül áll, de közben azért kívül van. Pedig milyen értelmesnek tűnt az egész, amikor a kávéházban elmagyarázta. Ha belegondolok, végig kívül álltam, miközben beszélgettünk.

Költsey Ferencz merően merede magaelej, myntha emészthetetlen gond felhőzte volna boltozatos homlokát.

Idén a fájdalom meg én nemigen akarhatunk megválni egymástól. A gócpontjaink váltakoznak, bújócskáznak, szaporodnak, széthúzódnak, összehúzódnak, úgy értem, annyira széthúzódnak, hogy az már összehúzódásnak hat, a helyszíneink nem változnak, csupán ismétlődnek, egymásba játszanak, elhanyagolódnak és elnéptelenednek, és így nem tudni, hogy tovább.

Van egy jó hírem, meg egy rossz.

Váratlan meglepetéssel állt elő a Balassi Kiadó, megismételhetetlen, egyszeri és egyedi könyvalkotással, igen szépen megvalósított tekercskönyvvel, amelynek szövegét Esterházy Péter írta, rajzait Banga Ferenc készítette. A kicsi tekercshez van aranyozott átkötőzsinór, papírtok, teljes szövegét a mellékelt papíron is megtaláljuk, mint angol és francia fordítását is.

Nem ember, nem férfi, nem barát: férj. Ez az esendő, idétlen, röhögni- és szeretnivaló, folyton hatás alatt álló lény, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe: a felesége.

Van még neki elővárosi kertes háza, hivatala (rendelője), csekkfüzete, öltönye, közeli barátai (ott laknak a szomszédban), idejét családi események és nyaralások tagolják, nem történik vele semmi, de jól elvan. És közben másra vágyik.

A Férjekben sem történik semmi, és ami történik, az elmondhatatlanul triviális.

Egy hófúvásos februári reggelen Bodvanicki Gyula mosolyogni látta az édesanyját. Az arc, ez a jól ismert ráncos arc, olyan szelíd lett, mintha esővizes tócsában szemlélte volna önmagát. Semmilyen gyűrődés, semmilyen dudor nem törte át bársonyosnak tetsző simaságát. Könnyű, fátyolszerű árnyék terült a homlokára, ami egészen olyan volt, mint egy bohókás fejfedő. Gyula is majdnem elmosolyodott, mert ebben a tekintetben valami furcsa, majdhogynem eszelős vidámság rejtőzködött.

A tanulmánykötet furcsa műfaj, biztosan megosztja lehetséges olvasóit. Vannak, akik örömmel fedezik fel egy-egy régi kedvencüket, amelyet még folyóiratban olvastak és azóta sem találnak, másokat bosszant a szedett-vedettség, az egymáshoz nem mindig illő írások vegyes salátája: hát nem futotta egy igazi, tisztességes könyvre?

Nem csodálkoznék, ha Bojtár Endre kötetével is hasonló lenne a helyzet.