Van a Rambo után Rambo II., Rambo III. és még ki tudja mennyi; Keresztapa is született egypár. A Robinson nyomán sorra születtek a robinzonádok: nemcsak a filmek kommerciális világában, hanem az úgynevezett magas irodalomban is szokás, hogy egy-egy népszerű figurát átörökítenek újabb és újabb művekbe. Magam hirtelenjében nem tudnék példát arra, hogy a későbbi feldolgozás művészileg sikeresebb lenne, mint a forrás, de ne legyenek előítéleteink, gondoljunk csak a kapanyélre.

Volt idő, a nyolcvanas évek, amikor a kaposvári színház volt A SZÍNHÁZ. Nemcsak a kaposváriaknak, hanem a pestieknek is; minden előadásra lezarándokoltak a pesti értelmiségiek. Mostanában más a helyzet, a kaposvári színház mintha nem lenne annyira divatban.


Én nem hiszek az intellektuális visszajelzésekben. Nem örülök annak, ha jó kritikát kapok, annak se, ha rosszat. Attól se vagyok boldog, ha divatban vagyok, attól se vagyok boldogtalan, ha nem vagyok divatban. Valahogy ez nekem nem komoly, nem fontos.

Hát akkor mi a fontos?

Nem Woody Allen, hanem csak a Moziegér ütötte fel a sátrát Párizsban. A híres értelmiségi clown valószínűleg most sem teszi ki a lábát New Yorkból: miért is tenné, ha annak idején az Annie Hall Oscar-díjának átvételére sem ment el Los Angelesbe, hanem az ünnepség alatt vidáman klarinétozott kedvenc New York-i klubjában. Nem személye jelent tehát meg most Párizsban, hanem legújabb filmje.

Hogy valami igazán bölcset mondjak, Woody Allen-filmet a Quartier Latinben kell látni.

Midőn

– Hjh… Hjh...

A tanár úr egyik szakterülete a reformkori irodalom, annak szinte minden percét ismeri, a másik a francia forradalom, de pár éve a barokk kori prédikációkkal is foglalkozik, ezekről publikál. Miért ez az új érdeklődés?

Hogy miért hátráltam vissza egy-két évszázaddal és kezdtem el tanulmányozni a XVII–XVIII. századi egyházi irodalmat, különösen a prédikációkat? Nem lettem én vallástörténész, engem ebben az egész egyházi dologban az érdekel, ami irodalom, és ez elsősorban a legirodalmibb, a legtágabb, a legbefogadóképesebb műfajban, a prédikációban lelhető fel.

Hangzatosan: mintha startpisztoly dördült volna el az új Toldi mozi megnyitásával, a budapesti művészmozik érdekesebbnél érdekesebb programokkal vágnak az ősznek. Tudathasadásos állapotba hajszolnak értő nézőt és kritikust: egyrészt haldoklik a mozi, világszerte mélypontra zuhant az egykor művészetnek (is) hitt film, és nálunk gyakran üresek még a hollywoodi szuperprodukciók nézőterei is, kivéve a bűnrossz Jurassic Parcot (magyarul, mint a regény: Őslénypark volna). Másrészt soha (vagy csak tavaly) futott izgalmasabb moziműsor, mint manapság Pesten.

Valamikor az ötvenes évek közepén történt az akkori Német Demokratikus Köztársaság egyik álmos kisvárosában: ültem a néprádió előtt, és az erőszakos zavarás ellenére feszült figyelemmel hallgattam a RIAS nevű CIA-adón a hamburgi műfordító-kongresszusról szóló tudósítást. A műfordítók elmondták, ők arra törekszenek, hogy közvetítsenek az egymást kölcsönösen nem ismerő világok között, hogy felderítsék más kultúrák értékeit, hogy a másfajta gondolkodást, érzést, beszédet és átélést művészi módon ültessék át a saját nyelvükre.

Ilyenkor ősszel szívesen térünk be kedves antikváriumaink egyikébe. Mostanában gyakran megfordulok a FÜST Antikváriumban (VIII., József körút 59–61.); ez a kis üzlet a régebbi pangás után meglehetős fejlődésnek indult, a személyzet fiatal, könyvbarát, és nyilvánvalóan kedveli a vevőket, a hangulat barátságos, csak egy pohár tea hiányzik még a teljességhez – ez a szűkös tér miatt bizonyára csak nehezen megoldható.

Van már elég lap, sok jó értelmiségi folyóirat. Miért kellett a képzőművészetről egy újat alapítani? Hajdan Elek Artúr vagy Bálint Aladár a Nyugatban írtak a képzőművészetekről, s éppolyan megbecsült szerzői voltak a lapnak, mint az ott publikáló költők, írók. Most nem lehetne így? A már meglévő jó folyóiratokba írni?

A Nyugatban, a Délibábban vagy bármelyik irodalommal, művészettel foglalkozó folyóiratban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy képzőművészetről is írnak, és nem is nagyon választották el a művészeteket, az irodalmat, a képzőművészetet.

Maga egyetemista volt ’56-ban, a jogi egyetemre járt, és ha jól tudom, nem jószántából járt épp oda.

Nem, magyar–német szakra vettek föl, ha ugyan fölvettek, nem tudom már; valahogy átirányítottak, hely hiányában talán, a jogi karra, ahol a mi évfolyamunk százötven hallgatójából nyolcan jelentkeztek eredetileg is oda.

Utálta nagyon?

Utáltam, tiszta szívemből; a megvetés kitüntető szó volna rá – iszonyodtam tőle. Az iskolával én addig is úgy voltam, hogy az valami tisztátalan dolog, ha hazamentem, azonnal lezuhanyoztam és átöltöztem.