Milyennek látja az elmúlt három évet, azt a politikai és szellemi fordulatot, amely Oroszországban bekövetkezett?

Oroszországban az állam évszázadokon át egyet jelentett az ütésre emelt bottal, a félelmetes hatalommal. Most, hogy a bot eltűnt, és azt mondták, szabadság van, kiderült, hogy Oroszország nem tudja, mi az, hogy szabadság. Mert itt addig ordították, hogy megalkotjuk az új szovjet embert, amíg tényleg kialakult egy újfajta ember, a szakképzett rabszolga. Aki nem szenved attól, hogy rabszolga, hanem büszke rá.

Az ötvenes–hatvanas évek – azóta talán az idők hályogos foncsorú tükrében baloldali liberálisnak is nevezhető, ittenfelől akkoriban rendre kiátkozott – esztétái hol a romantikát (Ernst Fischer), hol a realizmust (Roger Garaudy) tették, a szó szoros értelmében, s számomra (is) rendkívül rokonszenves módon parttalanná. Majd – csak a XX.

Goldoni ezt a darabot épp annyi idős korában írta, amennyi most maga – negyvenhárom évesen.


Erről nem is tudtam, ez puszta véletlen. Goldoni határozott céllal írta A komédiaszínházat: a komédiajátszásról és egy újfajta színházról akarta ily módon közreadni az elgondolásait. Ám az ő realizmusa mögött mindig szellemek vannak, álmok és mágia – talán szándéka ellenére is. A komédiaszínház is csupa titkos melankólia és nyugtalanság, Velence különös mélabúját érezzük benne.

Ez az előadásban is mindvégig jelen volt.

Nem ismerem a barokk pásztorregények mai értelmezési gyakorlatát, de azért jól el tudom képzelni, hogy lelkes tudósok egymást túlszárnyalva igyekeznek bizonygatni, hogy nem az az udvari-politikai fondorlat ám a fontos, amelyet így bekosztümözve ad tudtunkra a régi szerző, hanem mint irodalom remek a mű. Hogy ne a kulcsot keressük, hanem olvassuk a regényt, igazi ínyencként.

Ezt minden olyan művel el lehet játszani, amelyről tudjuk, hogy a többé-kevésbé beavatottak ráismernek a szereplőkre, helyszínekre, eseményekre.

A LAP SZELLEMÉNEK SZAVA

Hiú ember! lépd túl a terjedelmet
Találó szókkal bár, szörnyet bukol,
S a Költői kérdés kérdés marad.
Előbb való a rózsánál az illat,
Alak a testnél, s napnál a sugára!
Az oldal csonthéj. P. Gy. maga sem
törheti azt fel.







ÁDÁM

Majd én feltöröm.

(Egy sikoltással megmerevül,
és átkerül a kultúra rovatba)




Ilyen kérdésekre komoly ember meg sem próbál válaszolni.

Még színművészeti főiskolás voltál, amikor a nyolcvanas évek elején az első munkádat csináltad a rádióban.

Igen, Weöres Sándor A teljesség felé című szövegét hoztam, amit azzal a tudattal adtam be az akkori főrendezőnek, Bozó Lászlónak, hogy úgyis el fogják utasítani, mivel a főiskolán rendre ez történt velem, ha egy-egy vizsgaelőadás előtt hasonló ötletekkel álltam elő. A rádióban viszont azt mondták, megcsinálhatom, ráadásul kvadrofon technikával, ami nagyon izgalmas, tökéletesen térhatású felvételt jelentett.

A háború – gyaníthatólag – az emberi szellem legmagasabb rendű fizikai és metafizikai teljesítménye; benne sűrűsödik minden tudás és akarat, s mint azt már – különösen ebben a században – oly sokan leírták, a valódi tett a csaták, a harcok, a végső küzdelem burkában válik teljessé, sőt magává a teljességgé.

Éppen ezért látszik különösnek, hogy eme totális eseménynek, tehát a minőség és a mennyiség, az intellektus és az erő másutt és más módon soha meg nem valósuló szintézisének jelzésére, jelölésére, emlékének rögzítésére és megőrzésére csak pátoszos patentek,

Igazán szégyellem, hogy ez idáig nem ismertem az 1945-ös születésű lengyel szerző, Eustachy Rylski nevét, akinek – a fülszöveg tanulsága szerint – immár öt kisregénye jelent meg. Az ezredes csaknem tíz éve látott napvilágot Varsóban, s most az igazán figyelemre méltó könyvekkel előálló pécsi Jelenkor Kiadó adta ki.

Rylski kisregénye első olvasásra jóval kedvezőbb benyomást tett rám, mint másodikra – mondhatnám, többet láttam bele, több csavart, szellemi izgalmat, szerkesztésbeli furfangot véltem benne felfedezni.

Talán nem is. Erre mondják azt.

És ma hajnalban megint üzent a Szpéró.

Van-e mód a mű megítélésekor tekintetbe venni a művész mentségeit, objektív és magántermészetű gondjait? Ha esztétikai alapokra helyezkedünk, akkor a válasz nem: de megállhatunk-e esztétikai alapunkon a halál színe előtt? Derek Jarman 51 éves festő, filmrendező halálos beteg. Tudjuk, tudja rég, de mostanáig nem beszélt róla. Dolgozott. Sorra csinálta filmjeit, egyre jobbakat. Mire egyiket bemutatták, ő már a következőre készült. Mondta, meg fog halni, de ki hinne annak, aki ennyire jelenvaló? Ugyan ki hisz az AIDS-ben?