Nagyra vállalkozik Szilágyi Andor legújabb könyvében. Széttört cserepekből, hiányos részleteiből rekonstruálni a „feltételezések szerint a Krisztus előtti kb. második évezredben (!) keletkezett” óriási amforát: a világot, mint az emberi kultúra univerzumát; s láthatóvá tenni, megfejteni az értelmét. E nagyralátó tervnek igazából Borges Homokkönyve vagy egy amfora alakú könyv felelne meg, de ilyen könyvek csak könyvekben léteznek. Szilágyi Andor végül egy virtuális gömb (kvázi amfora) alakú korpuszt választott, olyan könyvet, mely olvasás közben a gömb képzetét kelti.

Szarajevó. Keleties, Gandhi-féle pőreség és elhanyagoltság. Meglepő fényűzés olyan dolgokban, melyek egyébként sehol, senkinek sem a fényűzés tárgyai. A leghidegebb és legegészségesebb víz a világon. A legkülönösebb házak – látszólag romosak, egészségtelenek, az élet mégis olyan hosszú és kellemes bennük, mint talán sehol másutt. A férfiak meg az asszonyok beszédében jellegzetes, színtelen, meghatározhatatlan magánhangzók, a kisfiúk meg a kislányok beszéde ettől összefolyó mormolászásnak hallatszik.

Mindenki Szarajevóról beszél, de senki nem szól Ivo Andricról, e város és a bosnyák világ legnagyobb krónikásáról – megint egyszer nem értek valamit. Azt mondják, fegyverzörgésben hallgatnak a múzsák – nem igaz, éppen a harc idején rikolt fel hangjuk a legélesebben. (Mellékesen megjegyzendő: életművének legjavát a II. világháború alatt írta Andric, Belgrádban, a legnagyobb visszavonultságban.) Belelapozok a táskámban örökké magammal hurcolt könyvek egyikébe: Omér pasa, az Európa adta ki Csuka Zoltán fordításában 1984-ben.

Tömör leszek. Azoknak írom ezt, akik netán rászorulnak. –

– Tud jól visszajönni a világ. Nemcsak hajnalban (én három óra ötven körül kelek).

És itt most a viccek maradnak el: hogy „na ja, három óra én is ötven körül kelnék”, vagy fordítva, meg hogy – intellekt rákérdés! – „belül is?” Ezeket hagyjuk. De jelezzük.

Visszatér, vad robotban? Ahogy Baudelaire-t fordította, még a nagy hármasból, valaki. Nem.

Voltak különös nyáréjszakák (na ne túlozzunk, esték) a Magyar Televízióban. Nem pont arra gondolok, amikor Pálfy G. a bajusza alatt somolyogva bejelentette, hogy háború lesz, bár az se volt rossz.

Van egyszer a hivatásos regényíró, ki a két nagy mű közti holtidőt kitöltendő, vagy egyszerűen a megélhetésért, mást is csinál. És van Kardos G., aki fordítva működik: íróemberként ugyan, de folyamatosan mást csinál, s mintegy az alkalmazott irodalom melléktermékeként, nagy ritkán előáll egy-egy regénnyel. Így volt ez annak idején az Avraham Bogatir hét napjával, s ez történt most is, a könyvhétre megjelent Jutalomjátékkal. A trilógia és a mostani, negyedik regény között tizenöt év telt. Sok idő, ezalatt bőven leírnak egy írót.

– Először csak egy előadás-sorozatra gondoltunk arról, hogy mi az SZDSZ viszonya a népi kultúrához, hogy a népi kultúra hogy alakul egy másfajta társadalmi szerkezetben, egyáltalán alakul-e, s ha igen, mi tartozhat ma a népművészet körébe. Ez az alapötlet aztán maga is úgy alakult tovább, mint egy népművészeti munka; sokan adtak hozzá, sokan csiszoltak rajta, amíg a Múltunk jövője többnapos, sokféle műsorral, előadásokkal, kiállításokkal, főzéssel, zenével, beszélgetésekkel teli programja kialakult.

Nem tudom eldönteni, jó vagy rossz konstellációban rendeződött-e meg a Fiedler–Zaránd család kiállítása most a Legújabbkori Történeti Múzeumban; most, amikor a fényképezés iránti érdeklődés valamikori fölhabzásának utolsó buborékjai is elpattantak, akkor, amikor a fotó, mármint a képzőművészek kezén-kezében működő fotó reputációja gyökeresen megváltozott a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján megteremtődött helyzethez képest.

1968. augusztus vége felé Pozsony mellett forgatta az Üzlet a korzón rendezőjeként akkor már Oscar-díjas Jan Kadar hollywoodi produkcióban a Zilahy-regény, a Valamit visz a víz moziadaptációját.

A múltkor talán kopottabbnak mutattam a kortárs művészet svédországi tükörének foncsorát, mint amennyire az illő lett volna, de mit lehet tenni, ha arrafelé tényleg nemigen történik semmi. Ami aktuális és valódi, az már régen ott van, és régen ugyanúgy van ott, mint most, és jól is van ott. Stockholm hatvanas években épült üzleti negyedét leszámítva az embernek mindenütt, az egész országban az az érzése, hogy minden jó helyen van, a helyén van, s ott is marad.