Jim Jarmusch nevét csak a legfrissebb lexikonok tartalmazzák, a néhány évvel ezelőttiek még nem tudnak róla. Találomra belenézek az új, a nálunk nagyon új Cambridge Enciklopédiába, mely nyilván angolszászcentrikus, már származása okán is. Persze, hogy nincs benne. Jarmuscht nem lexikonokban kell keresni.

Hanem a magyar tévében. A hazai mozinéző annak idején szerencsés csillagzat alatt találkozott vele: elsötétült a kép, és Bálint Eszter jelent meg rajta, New York valamelyik lepusztult, szemetes, néptelen utcáján haladt, fekete kabátban, bőröndöt cipelve ment valamerre.

Az új képeiden a középre helyezett kemény építészeti formák nagyon emlékeztetnek azokra, amiket a hetvenes évek elején csináltál. Ezek az elemek, a különös feszesség és az építészeti gondolat időről időre visszatér a munkáidban. Egy valaha volt motívum annyira fontos neked, hogy féltékenyen őrzöd, jelezvén ezzel a magad és a világ számára, hogy egy találmányt, egy jelet állandóan továbbviszel? Vagy valamilyen megújulást és megerősítési kapsz ebből?

Harminc év szakmai munka után az ember már nem nagyon fél attól, hogy önmagát vagy a saját karakterét el tudja veszíteni.

A Szárnyas fejvadász tőrülmetszett, echt hollywoodi film. Ezúttal a folytatás – a de kezdetű ellentétes mondat – elmarad, nem lesz visszavétel vagy elegáns paradoxon. Sehol másutt nem tudnak ilyet csinálni, európai rendező még zabolátlan részegségében sem álmodik ekkora látványosságot. Örül, ha be tudja fejezni a filmjét, azt az olcsó kis fekete-fehéret, legyen a címe Túlélők, és örüljön, ha túléli (mifelénk A dolgok állása már csak ilyen – mondta volt Wim Wenders). Persze az álomgyár sem egy leányálom, erről meg Ridley Scott tudna mesélni.

Azt nyilatkozta a jó múltkorjában egy magyar író – nem idézem pontosan, de remélhetőleg a lényegét –, hogy a magyar irodalom egyik rákfenéje a másodvonal hiánya. Hogy, úgymond, vannak a nagyok, már-már zsenik, aki viszont nem nagy, az senki. Nincs jó középmezőny, nincsenek kisebb, de nem rossz írók; csak élmezőny és resztli van.

Mondhatnánk, hogy ez nem így van, hozhatnánk tucatjával a példákat, sorolhatnánk a szociológiai, történeti, esztétikai érveket, ám inkább ízlelgessük csak a következő mondatokat: „X. regénye másodvonalbeli.” Vagy: „Y.

Amikor szombaton délelőtt beléptem ebbe a fantasztikus térbe, az 1920-as években, a mérnök-művész Fleurovics és Borderovszkij, a művész-konstruktőr műhelyében éreztem magam. Ezt az érzésemet erősítették további asszociációim is. Mondrian négyzeteit, Rodcsenko függő konstrukcióit, Malevics párhuzamos síkjait véltem felfedezni. De aztán eszembe jutott, hogy ebben a teremben, ahol most Clement gépei festenek, nemrégiben Lois Viktor konstrukciói zenéltek.

Ha lecsúszik, húzd föl. A zoknid!

A Fogsorjavítást már tizennyolc évvel (egy visszaérettségivel) ezelőtt Fogcsorjavításnak olvastam a Mártírok útján, helyesebben a Mártírok útjára kiszögellő Kapás utca sarkán (a Kapás utcában azért könnyen elbizonytalanodnék), naponta villamosoztam le a Széna tértől a Margit hídig, naponta szökdöshetett emígy jobbról a szemembe a Fogcsorjavításos tábla, mindannyiszor megörültem neki, akkoriban szinte kizárólag az ilyesféle vad poézis tartotta bennem a lelket, egy párban a vaksors meg a vadvéletlen, az e világba ripsz-ropsz be-bevicsorgató túlvilágias viccesség.

A vitaindító előadást egy jeruzsálemi arab pszichológus tartotta, aki a zsidó–arab kapcsolatok terápiájáról beszélt, ehhez szólt hozzá két Gházából, a megszállt övezetből érkezett arab résztvevő, mindketten egy kórházban dolgoznak, egyikük pszichiáterként, a másikuk pszichológusként. Ott volt három izraeli pszichológus, akik Jeruzsálemből, illetve Tel-Avivból jöttek, és egy zágrábi pszichiáter.

Azt hiszem, Mondrian-képet láttam először „becsomagolva”, pontosabban dobozolva: víztiszta plexiüveg skatulyában függeszkedett a törékennyé öregedett univerzalista missziós mű; a portól, a kortól, vagyis az időtől védte a vásznat – és húzta át a mester összes „számítását” – a műanyag héj, mely végképpen határt szabott a határtalannak vágyott ideának.

Ez idő tájt három Oltalmazó ég borul ránk. A mindig sokat és jól, ha úgy adódik, zseniálisan fordító Szilágyi Tibornak köszönhetően olvashatjuk Paul Bowles regényét (a honi könyvterjesztés kifürkészhetetlen útjain juthatunk hozzá – az eredeti ár töredékéért – ponyváról). Koronként máig látható a könyv alapján készült Bertolucci-film a moziban, s otthon is (egy kifürkészhetetlen okból német nyelvű videóváltozat). Az esetek többségében az efféle műtárgyak kívül esnek a kritika érdeklődésén, s ha nem volna a nagy Amerika, mi itt nem is neveznénk tán kultúrának az ilyesmit (v. ö.