A koponya úgy bukkant elő a sárgaföldből, mint dió héjából a termés: egy pillanattal előbb még nem volt sehol, aztán hirtelen ott termett a fuharosok előtt, és mindenkit elkápráztatott. Eleinte nem merték bántani, mert féltek a tetanuszbacilusoktól, de aztán valaki rátűzte a lapátja nyelére, s úgy emelte a magasba, mint egy győztes hadijelvényt. Szinte ugyanebben a pillanatban Hajagos Sándor orrából csöpögni kezdett a vér. Olyan hirtelen történt, hogy ő maga is meglepődött.

Száraz tónak nedves partján sajátlagos jelenség nyilatkozott meg az elmúlt hét végén: a második Velencei Biennálé.

Te igen sokat költözködtél életedben, ezért azt gondoltam, mesélj először az otthonaidról, a lakásokról, ahol laktál.

Ha így, az otthonok felől gondolom végig, illetve kezdem el a – hát igen, mit is? – magamról való beszélést, akkor abnormálisán sok otthont vagy legalábbis lakást kellene fölsorolnom, már csak a szüleimmel együtt is elég sok helyen laktunk.

Kérdezi Ön, asszonyom, hogy van-e magyar publicisztika ma, és kéri, jellemezném néhány szóval.

Ines Müller épületmonográfiája a monumentális nagyvárosi zsinagóga (amely jóformán előzmény nélkül jelent meg az európai építészet történetében úgy 1800 körül) műfajának történetébe ágyazza a Rumbach utcai zsinagógáról szóló esettanulmányát, s a kiváló építész elemzése nagyon tanulságos.

(Szép Ernő, „persze”)

Még azt valahogy csak ismeri a publikum, kinek publikálok majd, mikor eléje lépek s elbeszélgetek véle, úgy ám, nyilván, hogy csak én szólok szóval, ő – e publik – veszélyebbet tesz, megítél engem, kockázatabb az nekem, mintha rögvest visszabeszélhetne a szegény, no, azt még csak ismerni valahogy, ugye, hogy Bocsássatok meg; Szegények, szegények; de már a De szégyen élni kicsit újdonat lehet, én remélem is, mikor elmondom, erről most többet ne, és még annyit, hogy micsoda balkezes még a szerető ember is, hát én a Szép

Halála, 1978 óta szinte minden évben önálló kiállításon mutatták be munkáit valahol az országban, számomra mégis úgy tetszik, az életmű mind inkább önnön labirintusába záródik; vagy más szempontból: egyre elmosódottabbnak látszik innenfelől, egy másik útvesztőből, a jelenéből. Szó sincs persze arról, hogy bármi is kikezdte volna Ország Lili műveit – de mondhatjuk úgy is, amiképpen várják –, művészetét, inkább olybá tűnik, a rátett jelzők koptak meg, értékelőinek mondatai veszítették el érvényességüket.

Maga filmkritikusból, a Filmvilág főszerkesztő-helyetteséből lett vállalati vezető. Nem okoz-e tudathasadást, hogy „hivatásos nézőként” most egy vállalat érdekeit kell képviselnie? Egyáltalán, összeegyeztethetők-e a művészi értékek és a gazdasági követelmények?

Bármilyen meglepő: igen. A túlnyomó részben művészfilmeket forgalmazó Budapest Film teljesen önellátó, nem kapunk költségvetési támogatást a főváros kasszájából. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kapunk máshonnan segítséget.

A színházi szezon végeztével Londonban a drámairodalom újabb termékeire kiírt öt nagydíj közül ötöt – musical vitt el. Mind az ötöt felsorolni nem tudom, nem is lényeges; a meghökkentő tény tudomásul vétele után annak mégis megörültem egy fél pillanatra, hogy a Carousel is köztük volt, a Molnár Ferenc Liliomja nyomán készült muzikális komédia. (Színpadról színpadra alkalmazta Benjamin F. Glazer, zenéjét szerezte Richard Rodgers.)

Lubickolhat tehát sikerében a műfaj, a bécsi operettnek ez az Amerikában született, kései kisöccse.

Carlos Saura tehetsége körül sokfajta szellem virraszt. Szinte gomolyognak ezek a szellemek, akár saját filmjeiben. Anyja sikeres zongoraművész, bátyja ismert és híres festő (az ő Brigitte Bardot-festményét bámulják a Borsmenta koktél című 1967-es Saura-filmben). De a rendező Carlos Saura is olyan, mintha több lenne belőle: élesen eltérő korszakai vannak. A magyar néző leginkább a jelképes-szürreális Saurát ismeri, ez a Saura vált világhírűvé.

Saura-sorozat már volt a magyar tévében.