A Nagy Magyar Etető szilveszteri programjára igazán kár lenne fecsérelni a szót, annál is inkább, mert hogy annak a négy magyar betűnek az egymásutánija, amelyik legjobban lefedné a múlt év utolsó napjának tévés produktumát (a megátalkodott szerencsekerekesek kedvéért annyit elárulhatunk: az első kettős betű, a második a magyar abc zászlósa, míg a harmadik megegyezik főszponzoruk, a RÁMA első betűjével), szóval ez a kis szavacska nem tartozik a legelfogadottabb terminus technikusok közé, sőt bizonyos finnyás vélekedések szerint a nyomdafestéket sem tűri meg igazán.

Az azon

Mikor Milorad Pavic kötetéért nyúltam, még nem tudtam, hogy darázsfészekbe dugom a kezem. Irodalomtudós, a szerb régiség kutatója és elegáns posztmodern prózák – köztük a nagyszerű Kazár szótár – szerzője, amolyan Umberto Eco-i figura az irodalomban –, ebből baj nem lehet. Annál több élvezet: jelenünk politikai, gazdasági, katonai kalandorságai helyett szellemi kalandokba bocsátkozni, a csupa talány, legenda, sugallat Pavic-novellák szép szövetét, titkait fejtegetni. És akkor jöttek a kazárok.

Egyetemisták voltunk, amikor először találkoztunk egy társaságban. Egy nagy üres szobára emlékszem, a szoba közepén ült egy szőke lány, te mellette álltál, és felolvastál valamit. Olyan volt az egész, mint valami különös színházi előadás.

Nem vagyok halevő.

A karácsonyi gombához most itt a Mickey’s (Mickys?) Fish Bar mellett, a kedves olcsóboltomban vettem egy palackocska tartárt. Bár csak 57 kiló, evő azért – maradtam. Igaz, roppant örömmel tölt el (szó szerint), ha négykalóriás citromlevet kapok (na jó, a 14 kalóriásat is megengedem még), s ma írtam fel épp valamit ezzel kapcsolatban, hogy Kafka éhezőművészéhez és Shakespeare Hamletjéhez hogy jövök, de majd bolond lennék egyszerre ellövöldöznöm minden nyílsuhanásomat. Sagittáriusabb vagyok én annál!

Bár lehet, hogy már nem soká.

Egy színésznővel beszélgettem egyszer rólad, aki azt mondta, jó, nagyon jó színész ez a Gábor Miklós, de azt, hogy mennyibe kerül egy kiló kenyér, talán nem is tudja; ott él valahol az Újlipótvárosban az ötödik emeleten, az ő elefántcsonttornyában, és nem ismeri az életet.

Hát tudod, én csak a saját életemben vagyok, de abban benne vagyok.

Szemadám György festőművész gyakran hívja fel a figyelmet – interjúban, televíziós műsorban – a magyar művészet gazdagságára, sokszínűségére. Amihez maga is hozzájárul saját munkásságának minden mástól elütő jellegével. Művészete fő különössége elsősorban jellegzetes stílusában, hangulatkeltő hatásában nyilvánul meg. Legelőbb nem a művész személyiségével szembesül a néző, hanem azokkal a kultúrhistóriai rétegekkel, melyek közte s a festő között sűrűsödnek: egy rejtelmektől terhes, titokzatos világgal.

Clavigo, miután elhatározza, hogy bűnbánóan visszatér elhagyott menyasszonyához, hosszasan turkál egy ládányi fiókban. Könyveket hajigál ki, papírokat dobál szanaszét. Végül megtalálja, amit keresett. Egy szomorkás mosolyú, felemelt kezű gipszangyalt húz elő. Különféle vásznakat igyekszik izgatottan a szoborra tekerni, próbálja méltó módon becsomagolni az emléktárgyat, hogy – a megbocsátását kérve – visszavihesse Marie-hoz. Aztán, az egyik oszlophoz támasztja.

Hogy mi történik itt „elöl”, mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos azt nagyjából tudjuk.

Az 1943-ban született, 1975-től emigrációban élő, majd 1989 tavaszán hazatért Szasa Szokolov most mutatkozik be a magyar olvasóknak. Ez a harmadik regénye, az elsőt (Bolondok iskolája) Vladimir Nabokov támogatta, azóta csaknem minden európai nyelven megjelent, a második (Eb és ordas közt) a szakértők szerint sajnos lefordíthatatlan. A szerzőt manapság a legnagyobb élő oroszok közé számítják, de félek, hogy nálunk mégsem lesz valódi sikere.

Teknősbékatempóban bár, de mégis pótolgatjuk hiányainkat: az először 1970-ben publikált, de valószínűleg jóval korábban írt regény végre magyarul is olvasható. Köszönet mindenekelőtt Romhányi Török Gábornak, aki évek óta szívósan és lankadatlan invencióval magyarítja Beckett lefordíthatatlannak látszó prózaszövegeit.