Lator László nemcsak költő és kimagasló műfordító, de kritikus és esszéista is. Új esszékötete a huszadik századi magyar irodalom, szűkebben: a magyar költészet nagy egyéniségeivel foglalkozik; a Nyugat nagy nemzedékén kezdve Várady Szabolcsig és Ferencz Győzőig jut el. Természetes, hogy Latort elsősorban a líra vonzza, s mint igazi szakmabeli, szereti közelről szemügyre venni a szövegeket – ezért aztán egész sor verselemzés található a Szigettengerben.

Monthy Phyton. A királynőnek is van hónaalja, és különben se járta ki a nyolcat, mert tök hülye, a kitömött brit birodalmi oroszlánból hullik a szalma, élete folyamatos rettegés a félelmetes porszívótól egy vidéki kisegítő iskola pókhálós szertára mélyén, az angol létezés inkább hasonlít egy elmeszociális otthon hétköznapjaira, ahol a brit koronát éjjeliedénynek használják, mint egy nagy nemzet tudatos önszervezésére, a világhíres angol tapintat, udvariasság, hidegvér, elegancia pedig nem egyéb, mint idiotizmus, jobb esetben képmutatás, üres hazugság, ja, és persze.

Midőn…

– Falvédő szöveget! – tsapá le keze ügyébő’ dühödten kedvencz lúdtoll pennáját kölcsei Költsey Ferencz, amikor fülibé jutának a rádiós hírek ragadós folymányai, és azon szent mozdulattal fejibű’ is letsapá vadonúj koltsagtollas sövegé’, amelyet a legemelkedettebb alkalomra tartogata, jelesül, hogy megírja a magyarok örökérvényű Hymnusát. – Falvédő szöveget, nem Hymnust! – harsogá kölcsei Költsey szerte a délibábos kölesei vidéken. Prf.

Lakner könyv-falát, könyv-tárát, könyv-oltárát látva úgy rémlik, nincsen idő. Nem megállt, nem kimerevedett, nem nosztalgikusban elfelejtődött menése, haladása, percegős őrlése könyörtelen vasfogának (ahogy mondani szokás), vagy visszakívánódott volna az elveszített, vagy megszűnt volna a valaha volt; egyszerűen nincs. Nincs – és még ha ez valami rendes képzavar is, nem tudom másképpen fogalmazni –, rétegzetten, rakottan nincsen. Nincs idejük a tárgyaknak, egyrészt.

És akkor eljött a csütörtöki nap, és az ország egy része ott izgult a tévé előtt, hogy a Mindent vagy semmit! című agy-reflex-őrületben Kodaj Bencének vajon sikerül-e megütnie a főnyereményt. Mit mondjak, sikerült neki. A furmányos matematikus elmeéle kilencedszer is kiállta a próbát. Övé lett tehát az egymillió forintnál is többet érő szuperautó. Hurrá. A játék több mint egy egész klasszissal jobb, mint az általunk ismert televíziós játékok bármelyike, következésképp úgy dukál, hogy a díj is magasabb legyen. Különben is K. Bence előtt nyert már valaki főnyereményt, tehát passz.

Spielberg díjözönökre esélyes új filmje, a Schindler listája egy nálunk alig ismert, valósághű regény nyomán készült. Mivel nem olvastam, nem tudom, valóban a furcsa „Amon Goeth” névre hallgatott-e a Krakkó melletti egyik munkatábor parancsnoka, vagy a figura s a neve írói képzelet terméke csupán. A filmben mindenesetre sápatagon szadista, halk elfojtásokkal küzdő, a tébolytól sem messze álló, semmiarcú fiatalember. Szörnyeteg.

A Csapágyból jöttem el, Antall-bérenc vagyok, szokta mondani Hesz Jancsi, ha jókedve van, a Misi presszóban összesepri a pénzt az asztalról, és oszt, ha rá kerül a sor. A presszónak van rendes neve is, de mindenki Misinek mondja, a tulajról, aki rendesen valamelyik asztalnál ül, és mindenki a barátja. A felesége a pultnál néha kijön a sodrából, és rászól: Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Mi vagy te itt, díszvendég? A presszóban nincsenek sokan, de általában ugyanazok.

Bár csak a véletlenen múlott, a fotóé lett február és március fordulója a pesti kiállítótermekben. Nem is akármiképpen, mert hiszen a tárlatok majdnem pontos, de mindenesetre sajátos keresztmetszetet adnak egyrészt a fényképezés aktuális tendenciáiról, másrészt – és nem is éppen közvetve – adalékokkal szolgálnak reputációjáról.

Ez utóbbi, mármint a reputáció, elég érdekesen módosult az elmúlt években, helyesebben évtizedben, s nem is éppen előnyösen.

Ha nagyképű pózt ölthetnék, és méltó volnék ilyes pózra, ezt mondanám: egyik fiatalkorom szerelme, a másik felnőttkoromé.

Anna Karinától nem féltem, pedig talán húszévesen jobban fél az ember a nőktől, mint negyvenévesen, amikor Hannát először láttam. (Természetesen a filmvásznon.) Minden néző, a kritikus is jól teszi, ha gyerek- és kamaszszemmel mered a vászonra, s ne szégyellje, hogy szerelmes a színésznőkbe. Mándy Iván remekműkötete, a Régi idők mozija csak így születhetett meg. Persze a mozis szerelemtől még nem válunk Mándy Ivánná, de ne szégyelljük, mert a film arra való.

Az utcában a postást várják. Egy vörös képű, bajszos embert, kék egyenruhában, zöld köpenyben, rajta kis piros szalag. Errefelé a harapós lónak is ilyen szalagot kötnek a szíjazatára, hogy lássa mindenki, és ne simogassa. A postás segédmotorral jár, nem is kell kínálni, mint valamikor. Régen még biciklivel közlekedett, a legtöbb háznál bort, pálinkát illett tölteni, amit rövid szabódás után elfogadott. És a borravalót is, húsz-harminc forintot, errefelé nem magasak a nyugdíjak. Déltájban már nem ült a biciklire, tolta.