Az utcában az Attila a legszebb fiú, ezt mindenki tudja, most már még csak hagyján, mert már nyolcadikos kamasz, de mikor még kisebb volt, mindenki meg akarta enni. Nyáron egy parányi gatyában ki-be járkált, egyik házból a másikba, ahol nem volt nyitva a kapu, dörömbölt, kiabált. Mindenütt felkapták, harapdálták, cukrot, süteményt tömtek a szájába, Sudák is. Egyszer leült a földre a kisfiú elé, és csak nézte, nézte sokáig. Aztán megkérdezte a gyerektől, hogy mondd csak, hogy az úristenbe sikerültél te ilyenre. He? Lehet, hogy akkor kattant valami az agyában.

Nyurga, fekete ember az öreg Veres fia, és mindenhez ért. Az övé az új soron a legmagasabb ház, merthogy a szemben lévő régi sor magasabban van és nem akarta, hogy esőben majd ráfolyjon a víz, és különben is. Hesz Jancsi ezen csak nevet, ő hegyvidékről származik, azt hiszik ezek, hogy ott mindenki a hegytetőn lakik, mondogatja, hát nincs abban semmi, hogy az egyik ház fentebb van, ez csak itt nagy dolog, az Alföldön. Csúf, vakolatlan épület, kerítés sincs, a kopár udvar lefut a szántóföldre, szemetet kavar rajta a szél.

Fortélyos a félelem. Én félek, te félsz, Csúcs László fél. Mi félünk, ti féltek, Csúcs László félnek. Nézem, hallgatom a rádióalnök exkluzív mélységű interjúját A Hétben, egyik szemem sír, a többi meg nevet. Sír, mert egy embertársam arról vall, hogy szorong, a többi száz pedig azért, mert láttak ők már varjút a karón. Csúcs László alnök fél. Jegyezzük meg, van mitől. Aki egy ilyen figura közelében él, annak egy merő, folytonos rettegés lehet az élete. Elég csak a borotválkozó tükörbe pillantania, vagy szerettei szemébe néznie, és kész. Tenyér izzad, háton szőr feláll.

Minden jó, ha a vég jó. /Reklám, 5p./ Végre nézhető a Magyar Televízió! /Reklám, 5p./ A Panoráma szerkesztőségének teljhatalmú ura rövid, de annál férfiasabb jegyzetében arról beszél, hogy ugyan nem lát be semmit, de hajlandó elgondolkodni dolgokon!

„Minden fénykép megdöbbentő tanúságtétel arról, hogy ez és ez történt, így és így.”

Roland Barthes

Bizonyára nem véletlenül nevezik a fényképezőgép lencséjét, illetve lencserendszerét objektívnek: a közönséges halandó rendíthetetlen hite szerint a fényképről a nyers valóság, az objektív igazság kacsint vissza rá.

Parti Nagy Lajos összeszedte tárcáit, amelyeket három éven át minden számában (vagyis kéthetenként) hozott a Magyar Napló, s így létrejött az utóbbi idők egyik legkiemelkedőbb magyar prózakötete.

Igen, tudom: nagy szavak. Különösen furcsán hangozhatnak tárcákkal, kisesszékkel, glosszákkal kapcsolatban: a múlandóságnak szánt műfajok ezek.

Ember Judit filmszemlén bemutatott új dokumentumfilmje (És ne vigy minket a kísértésbe) játszódik ezen a Szolnok megyei településen. Puszta Csataszög… úgy hangzik, mint egy hadijelentés kezdete a Kőszívű ember fiaiból, de úgy is hangozhat, mint valami átkozódás.

Egy vidéki kastélyban a kikeresztelkedett zsidó földbirtokos (vagy földbérlő-gazdálkodó?) 1944 tavaszán egyéves kislányát, hogy a háború végéig megmentse, rábízza a fiatal pesztonkára, aki el is viszi a kislányt közeli falujába.

Franciaországban az akadémikus zöld frakkban jár, és a társadalmi ranglétra tetején áll. Magyarországon se egyik, se másik, de azért mégis paradox helyzet, hogy te, aki még a ranglétrát se akarod tudomásul venni, és minden képed az inkognitót, a rejtőzést közvetíti, most akadémikus vagy.

„Meg kell írnia. Cím: Heidegger Auschwitzban. Az egzisztencializmus és a haláltábor. A megsemmisüléstől való rettegés mint élettartam. Az agónia életformája. Mit jelent a határvonalon tántorogni. Örült sikere lesz.”

Bormester Máté tévedett. A Párhuzamos életrajzok előpremierje után a legtöbben csalódottságról, hiányérzetről beszéltek, bár zavaruk, csalódásuk okát nem tudták megnevezni. Talán azért, mert nem Jeles András, nem a Senkiföldje kudarcáról van szó, hanem mindannyiunkéról, a nyelv, a művészet, az emberi közlés kudarcáról és csődjéről.

Piroska néniben van belátás, tudja, hogy kell reggel a bort tölteni. Korán kel, ez is egy jó dolog benne, hat órakor már engedi ki a tyúkokat a hátsó udvarra, akkor már ott toporog az utcaajtó előtt Béres, és fázik. Na, felkelt, kérdezi tőle az idős, ősz hajú asszony, aztán beengedi. Az volt régen, mondja a hosszú, csontos ember, az arca szőrös, hetekig nem tud borotválkozni, majd csak akkor, ha nyugszik a keze. Az asszony kitölt egy háromdecis pohárba két deci bort. Béres három decit szokott inni, és elvisz egy litert. De reggel más a helyzet.