A hetvenes évek közepe-vége táján a közönség és a kritika egyaránt úgy észlelte, hogy az irodalmunkban hagyományosan vezető szerepet játszó költészet helyét a próza vette át. E folyamatnak mindannyian tanúi voltunk, így elég ha most csupán felsoroljuk a legfontosabbnak látszó neveket: Bodor Ádám, Esterházy, Hajnóczy, Kertész Imre, Konrád, Kornis, Krasznahorkai, Márton László, Mészöly, Spiró, valamint a regényíró Tandori.

Bugyonnij marsall és Herskó János véletlen találkozása a Bosnyák téri piacon. A Kiss Vakond című új magyar abszurdban találkoznak ők ketten… legalábbis a szellemük, lévén, hogy a filmbeli Bosnyák piacon rendületlenül szól a Poljuska, a nagybajsza marsall kedvenc dala. „Sírnak a lányok, végtelen mezőkön szél jár…”, de nem szél, hanem Herskó János Svédországban élő magyar filmrendező jár-kel bizonyos Irén néni nevű jóságos öregasszony képében, hogy megkeressen egy elcsatangolt, szemüveges vakond-kölyköt.

Azt hiszem, a barátságunk a legklasszikusabb íróbarátságnak indult: te, még rendező-hallgató korodban, most már nem emlékszem, hogy elküldtél-e vagy elhoztál-e nekem egy kéziratot, amit az én első kötetemről egy magánlevél, egy kritika és egy verses vallomás furcsa elegyítésével írtál. Rendkívül eruptív írás volt…

A te memóriád természetesen kevésbé precízen őrzi ennek a számomra végtelenül fontos találkozásnak az emlékét, mint az enyém.

Mottó: „Jó morgó vagyok. Tehetséges.” (E.)

Maguk választottak így, hogy egy kazettára kerüljenek a közös művel? Akartak egy kazettán lenni?

Esterházy Péter: Ha akartunk bármik is lenni, csak egy kazettán akarhattunk lenni.

Kertész Imre: Azt hiszem, onnan jött az ötlet, hogy a Jegyzőkönyvet velem már fölvették egyszer a rádióban.

Esterházy: Mi meg már ezt megelőzően csináltunk Magos Györggyel egy kazettát, a Kékharisnya plusz Elefántcsonttoronyból.

Szükségeltetik egy orr, amelyik kiszagolja. Egy láb, amelyik utánajár. Szükségeltetik egy kéz, amelyik felemeli, és szükségeltetik egy szem, amelyik a fellelt téma mélyén meglátja a lényeget. Aztán persze szükségeltetik egy kipárnázott rész, amelyre telepedve az agy kényelmesen, a stíl- és grammatikai minimumok ismeretében mozgásba hozhatja a magyar abc több mint három tucat betűjét. Mi kell még? Egy zseb, amelyikbe bele lehet gyömöszölni a dolgozatért kapott honort. És persze gyomor. Ennyi.

Hogy állandó-e a rózsaszínű fény az amúgy majdnem üres galériában, ebben a három szoba hallos, konvencionális polgárlakásból kiállítóteremmé átképződött térben, nem tudom, annyi viszont bizonyos: amikor belestem, hogy láthassam Patricia London Ante Paris ideo-drogo-pszeudo-erotikus színpadának kulisszáit, a helyiségek lágy brillant rosában – ugyan nem úsztak, de legalábbis – derengtek.

Bevallom, nehezen leküzdhető unalommal rágtam át magam Henry Miller görögországi útinaplóján.

Mondhatnám, hogy a könyvön az üresfejű, sznob amerikai édelgése és rajongása uralkodik el, de nem egészen lenne igaz, mert Miller azért sokat tud a görög kultúráról, nem is rajong mindig (csak túl gyakran), és kifejezetten őszinte.

Ez fontos, hiszen útinaplót, útleírást számos okkal és szándékkal olvashatunk, de mindig sok minden derül ki belőle az író, elbeszélő személyéről (vagy legalább arról a személyről, akit beleírt a szövegbe). Milyen utazó Miller?

Grunwalsky Ferenc szívós, makacs és szenvedélyes filmrendező. Eltökélten járja a maga útját, nincs az a világi csábítás, aminek kedvéért félrelépne, egy jottányit is engedne az eszményeiből és az elképzeléseiből. Mellesleg ugyanilyen konokul ragaszkodik a hibáihoz is. All round, kevésbé választékosán szólva, mindenes filmcsináló, maga írja, rendezi, fényképezi a munkáit (sőt, elismert operatőrként másokét is). Mindig a dolgok mélyére akar hatolni, a valóságig és tovább, a mindennapi élet és ember látszatai mögé, létünk járatlan, láthatatlan zónájába.

Egy renitens – téged így tart számon a szakma, mert sehogy se illesz bele a zeneszerzők körébe. Gyerekként is kilógtál mindiga sorból?

Eléggé elszigetelt világban nőttem fel, mert az édesapám tanár volt egy svábhegyi nevelőintézetben, ahol nagyon szerény, kétszobás bentlakásunk volt, onnan jártam le az „árokba”, a híres Lórántffy zenei általánosba; híres iskola volt, sok híres káderszülő gyerekével.

Néhány hónappal ezelőtt a Balkon című folyóiratban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának néhány képviselője arról panaszkodott – többek között –, hogy az ő szemük tükrében a világ nyomorúságainak egyike: hiányzik a „leíró kritika” (így fogalmaztak: leíró kritika – melyről persze semmit nem tudok, fogalmam sincs, mit jelenthet, ám lustán el is hessentem magamtól, hogy mineműségén gondolkozzam), vagy másképpen szólva, az lenne a minimum, hogy ha más nem is, de legalább ez a fajta reflexió létezne (mármint a leíró kritika, mely elnevezés vagy fogalom még önértelmét önhomályába hagyva