„Mikor a gyerek gyerek volt, mindenfélét kérdezett. Miért vagyok én

én, miért nem vagyok te? Miért vagyok én itt, és miért nem ott?”


Volt egyszer egy város, lett egy város (vagyis kettő), van itt egy város Európa legközepén, amit nem tudunk megkerülni. Megosztott létünk eleven botránya (volt). Azt akarták, hogy elfogadjuk, azt hitték, beletörődtünk. Mert nem kérdeztünk, csak éltünk benne a reálisan létezőben, együtt a nyilvánvaló abszurditásokkal.

Mire és meddig elég a mesterségbeli tudás? Mi több kell ennél? Invenció? Hatalom? Jól eltalált pillanat? Szeretet? Tehetség?

Ezek az alig megválaszolható kérdések nemcsak témái Golding könyvének, amely „művészregény”, tehát tárgya az írói küzdelem, az irodalmi alkotás, az irodalmi élet; hanem, mivel többé-kevésbé kulcsregényről, legalábbis (sejthetően) számos önéletrajzi elemmel átszőtt írásról van szó, magával ezzel a regénnyel, sőt Golding életművével kapcsolatban is óhatatlanul az olvasó eszébe jutnak.

Hazatért Oroszországba Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Végleg hazatért, végleg elhagyta Vermontot. A gyerekei már amerikai állampolgárok, ők már nem tudnának gyökeret verni Oroszországban. Így mondta Alekszandr Iszajevics egy interjúban. Moszkva mellett építtettek egy házat, Alekszandr Iszajevics felesége ügyelt fel az építkezésre. Többször is itt járt Moszkvában, hogy előkészítse a Nagy Orosz író, Gondolkodó és Próféta érkezését…

Annak idején mindenki habzsolta a Gulagot.

A „Baggio fivérekkel” nincs szerencséjük a tévéközvetítőknek. Gulyás (akin a fél ország nevetne, ha nem dühöngene ostobaságai miatt) Robertót a norvégek ellen kiállítottnak látta, ráadásul hosszú percekig Dinónak nevezte, s ezzel megadta a jelt. A többnyire nagyon unalmas Vitray halkan s keveset szólt, tehát keveset hibázott.

Van, aki álmában repül, zuhan, a másikat üldözik és hiába menekülne, lépni sem tud, Mérő Lajos kiabálást hall álmában, és arra ébred, hogy ő kiabál. Hogy van ez? Ez a mértéktelen nemi élet hiánya, mondta neki azonnal Dorogi a Misi presszóban, ahol esős időben összegyűl a szokott társaság, valamint akkor, ha nem esik. A kis helyiségben három asztal van, az egyiknél kártyáznak, a másikat Misi, a tulaj megrakja sörrel, aztán leül ő is a kártyásokhoz.

Néhány nappal ezelőtt hatéves kisfiamnak – hosszasan kérlelt már – megpróbáltam elmagyarázni, miként is működik tágabb világunk: mi a nap, mi a bolygó, mi a csillag, mi a hold, s milyen viszonyban vannak ezek, egymáshoz hogyan kapcsolódnak. Kézenfogtam a gyereket, s megindultunk körbe a napnak kinevezett asztal körül, és én forogtam függélyes tengelyem mentén, s forgásra ösztökéltem magam körül a gyereket, s már tudta is, miről van itt szó.

„Kidolgozott érettségi tétel puskával” – hirdetik a szerkesztők, és hamar rádöbben az olvasó, hogy ez bizony nem vicc. Ha valaki csak ezt az egyetlen könyvet ismeri, ismeri a fél magyar és fél világirodalmat. A másik felét csak azért nem, mert nincs benne az Így írtok ti első kiadásában.

Nem én írom le először, hogy Karinthy paródiagyűjteménye a leghasznosabb és legkiválóbb irodalomtörténeti könyv. Erről a „Matúra-kiadásról” az Akadémiai kékeslila kritikai Jókai-sorozata jut eszembe, melynek jegyzetanyaga általában nagyobb terjedelmű, mint maga a Jókai-könyv.

Úgy tudom, belőled az édesapád csellistát akart faragni.

Nem akart ő igazán semmit faragni belőlem, én hegedülni tanultam, de nem ment jól, ezért meghívtuk Rados Dezsőt, a hatvanas évek nagy hegedűguru professzorát, hogy hallgasson meg, és mondja meg, mi a baj a testtartásommal, kezemmel, karommal.

1968 forró tavaszán és nyarán minden meccsen kint voltam, ahova csak eljuthattam Pesten és Budán. Volt tévémeccs is: Szentmihályi iszonyú hibája, Solymosi Pixi bődületes öngólja és az egész csapat gyenge játéka miatt, bár a pesti győzelem után esélyesek voltunk a továbbjutásra, a magyar válogatott Moszkvában 3-0-ra kikapott, és kiesett az Európa-bajnokságból. Mindenki bundáról beszélt. Gyakorló tanárként órákat adtam egy csepeli általános iskolában.

Az utca elején hajdanában egy fogadó állt, de ma már senki sem emlékszik azokra az időkre, a falusi tiszteletes, aki úgyszólván mindent tud a falu történetéről, azt állítja, hogy egy nagy szekérbeálló volt a mostani buszmegálló helyén, féleresszel, mögötte pedig a kocsma. Betyárok, zsiványok búvóhelye volt, rablók, betörők jártak erre, akárcsak ma, tenné hozzá, ha merné, arra célozva, hogy a helyére épült Misi presszó is egy erkölcsi fertő, és a tulajdonos, Tarcsai is megéri a pénzét.