Bajos dolog, ha az ember fel akarja magát akasztani, és előbb kötelet, később pedig alkalmatos kampót nem talál, de Harap Sanyi iparosember, ilyen dolgokon nem szokott fennakadni. Nem akarja ő felakasztani magát, de soha nem lehet tudni, és akkor jó, ha minden kéznél van, Doroginé Mancika is hogy járt: ráfeküdt a sínre, itt az utca végén, a vonat meg már rég elment. Ezen aztán nevetett mindenki sokáig. Most ráért, gondolta, utánanéz a dolognak, őrajta ne nevessenek.

Az ember előbb-utóbb valamibe úgyis beleöregszik. Vagy egy stallumba, vagy valami szerepbe, vagy a saját korába, vagy csak önmagába. (Vagy egyszerre mindbe és mindenbe.)

Én például egy nem különösebben ritka, nem is finoman arisztokratikus és a legkevésbé sem főszerepbe öregedtem bele a leghamarabb: az emlékezőébe.

Csaknem reménytelennek tetszik hatásosan elkezdeni az itt következő írást, amely két jelentős író ugyancsak jelentős (mi több, élvezetes és magávalragadó) publicisztikai kötetéről szólna. Ilyenkor szokás utalni a ’89-es fordulat utáni nagy publicisztikai hullámra, az írók új és felszabadult politizálási hajlamára, a kiszélesedett publikációs lehetőségek nagy csábítására, a szépirodalom és az újságírás összefonódásának évszázados magyar hagyományára vagy arra, hogy hogyan termékenyítheti meg a publicisztikai teljesítmény a szépprózát.

Hollywood Írország felé fordul.

„Amikor meghallottam, hogy Alan Parker Dublinban készít filmet, hirtelen elfogott a féltékenység” – nyilatkozta nemrég Stephen Frears.

Érthető. Hollywoodban résen kell lenni. Nem elég, hogy egy isten háta mögötti írt, valami Jimmy Sheridant Los Angelesbe cipeltek, és Oscar-várományossá tupíroztak, most még Alan Parker is, aki azért ismeri a dörgést… Irány Dublin!

Parker dublini termékét még nem láthattuk, de kezdünk valamit sejteni.

Ha valaki kocsival befordul a műútról az utcánkba, mindjárt egy kocsmával találja magát szembe, hivatalosan ez az Orgona presszó, amúgy csak a Misi, de ki az, aki befordul? A kétszintes, masszív épületet vasbeton, terméskő és egy piros Zaporozsec tartja az idolt végezetéig. Az autó valahogy belekerült, senki sem tudja biztosan, csak a szája jár egyeseknek. Dorogi csendes éjszakákon motorzajt hall, fojtott, haldokló berregést, panaszos kürt hangja zúg a fülébe, ha kap egy felest, akkor tompábban.

Amikor a nyolcvanas évek elején az olasz „transavanguardia”, a német „Neue Wilde” és a definiálatlan vagy éppen túlságosan sokféle meghatározással bíró amerikai új festészet rendesen rendet vágott a képzőművészetben – ezek magyarországi közvetett, majd meglepően és meghatóan forszírozott direkt megjelenésének nyomai-romjai máig eltakarítatlanok, más szempontból feldolgozatlanok –, szóval amikor felbukkantak a „kulturális nomádizmus” meg a „stilisztikai eklektika” olasz eredetű fogalmai, akkor választás más, mint az ellen- vagy rokonszenv, nemigen adódott.

A történetmondás iránti bizalom (vagy bizalmatlanság) – e kérdés körül forog az elmúlt két évtized epikus gondolkodása. Vannak-e még történetek, és ha igen, akkor elmondhatók-e? E két kérdés persze voltaképpen egy. Mert ha létezik történet, akkor jelen van a történetmondó is, ha van egy történetnek hordozója, akkor a történet elmondható. De kicsoda a történethordozó? Thomas Mann öregkori válasza viszonylag egyszerű volt: a narrátor az Elbeszélés Szellemének megtestesítője. Ám ez a felelet meglehetősen metafizikus.

Amikor a filológusok egyszer majd nekilátnak, hogy repertóriumot készítsenek a műveidből, hát az rohadt munka lesz. Mert nagyon sokat írtál, kapásból a könyveid számát se tudnám megmondani, és akkor hozzá a lapok… még a Népsportban, a Nők Lapjában, a Magyar Konyhában is publikáltál. Sokat gondolkoztam ezen a termékenységen, mert ez nem olyan, mint Jókaié – aki lazán, könnyedén írt meg száz kötetet –, de nem is olyan, mint Balzacé, aki enciklopédikus igénnyel, meghatározott program szerint írta a regényeit.

Plakát a nézőtéren. Sárga trikós lány lobogtatja: „Háromszor sírtam vereséged miatt, Brazília. Tedd meg, hogy negyedszer táncolhassak a győzelmed után, és boldogan halok meg.”

Szívemből szólt a szép leány. Cserzett bőrű, ráncos arcú, kopott ruhás öregemberre emlékszem 1982 júniusából egy Múzeum körúti Keravill kirakata előtt, az utcán. Három tucatnyian ott néztük a vébé tán legnagyobb meccsét, azt a meccset, ahol a labdaművészek elfelejtettek védekezni, és szárnyalva a szépségben vesztettek.

Pintér hajnalban kel, felgyújtja a villanyt a bejárati ajtó fölött, hogy lássák, már ébren van, később majd visszafekszik, előbb azonban pálinkát vesz elő, poharat, egyik sem tiszta, de tudja mindegyikről, ki ivott belőle tegnap, legalábbis azt hiszi. Aztán iszik csak úgy, az üvegből, nem sokat, egy kortyot, úgy megy le a torkán, hogy szinte látja, perzsel, szúr, le kell ülni egy picit, míg elömlik rajta a verejték, pár perc az egész, megtörli magát, aztán iszik még egy kicsit, most már jobb. Nagyokat lélegzik, mikor jön a hányinger.