Hogy vagy? – Hogy vannak szüleid, hogy van nővéred, fivéred? – Jól; rosszul; már jobban vagyok. – Nem érzem magamat jól. – Jó színben vagy. – Nagyon rossz színben vagy. – Mi bajod van? – Fáj a fejem; fogam; torkom; hasam. – Meghűltem.

---

Mint hazánkban talán nem igazán köztudott, ezen a héten van a zsidó újév.

Na sag’ schon, nem egy nagy ügy. Van az minden évben.

Egyébként sem valami jeles ünnep, még Izraelben sem. Sokkal inkább a hűvös, csillagászati időszámításhoz, semmint a vallásos áhítathoz fűződik.

Ha az ember építkezni kezd, és megáll először az üres telek előtt, önkéntelenül hitvese vállára teszi a kezét, és elmereng. Ez a mozdulat az elkövetkező tizenöt-húsz évben már ritkábban fog előfordulni, sőt, de nem is ezen tűnődik ilyenkor az ember, hanem elfogja egy kicsit valami rettenet, hogy talán mégsem tudja majd megcsinálni. Elérhetetlennek tűnik minden álom a három szobáról, hallról, nagy, csempézett konyháról, az ugyancsak nagy fürdőszobáról, ahová besüt a nap, tapéta, csillár, bútorok. És rengeteg sóder, beton, téglák és iszonyú felfordulás.

„Rossz dolog a jegyzetelés. Szükséges rossz.” (kb. dr. Samuel Johnson.) (Lisa Minnelli nem Linda Perry.) (De…)

„Aki Londont unja, az életet unja; mert Londonban minden megvan, ami az élethez kell.” (Szintén Johnson doktor.) Erre én: De ha valaki épp életuntan érkezik Londonba? Ha odaérkezése az életnek kell… az életnek, hogy így legyen meg az életben minden, ami hozzá, az élethez kell… akkor mi van?

Válasz: semmi, mint mindig. (Mint általában. Legyünk alkuképesek.)

Alkuképesség? Nem.

A két háború közötti magyar művészi fényképezés egyik szellemi és technikai specialitása – mondhatnánk úgy is, leleménye – volt a lágyító előtétlencse használata, mellyel a valóság puhábbá, oldottabbá, a szó szoros értelmében lágyabbá vált, mint amilyen volt vagy lehetett; révén nem a kép változott meg, hanem a róla alkotott-alkotható vélemény: a reflexió, az interpretáció érvénye komolyodott, merevedett meg (a lágyság látszatával szemben) anélkül, hogy be kellett volna avatkozni a látványba annak leképezése előtt vagy után, már a megrögzített állapotba mint új valóságba.

A hatvanas évek második felében új tantárgyat vezettek be a gimnáziumban. Filmesztétika volt a neve, és új csapást mért a szavalókórus terhe alól épp csak megszabadult magyartanárokra, akik a dobozba vetették minden reményüket. Mert ugyanebben az időben élt, sőt virágzott az Iskolatelevízió című adás, melyben többször is lejátszották a kötelező filmeket, majd hozzáértők elemezték, mit láttunk, egyáltalán, hogyan kell filmet nézni.

Sokak szerint a történetmondás a dernier cri. A „szöveggyártás” teoretikusai és művelői egyként fáradni látszanak, és mintha mindenki azon lenne, hogy érzékletesen előadjon egy épkézláb történetet. De míg a „szöveggyártásra” kevésbé, erre bizony születni kell. Minden jel arra utal, hogy a Bácskából néhány éve ideszármazott Majoros Sándor született történetmondó, vérbeli epikus. Történeteit nem kreálja vagy keresi, de magában hordozza, együtt él velük. Így aztán művészetében nincs semmi „csinált” elem, nem megerőszakolni, de megérteni, feltárni és közvetíteni kívánja saját anyagát.

Harap Sanyi egy este azt találta ki, hogy a kis Zeke Zoli tulajdonképpen az ő fia. Mert két akácfa van az utcánkban, az egyik a boltnál, a másik mindjárt a Misi presszó mellett, ez az, amelyiknél mindenfélét kitalálnak az emberek. Épp ennél állt, mikor hirtelen eszébe jutott a dolog. Harap Sanyinak felesége van, hat fiúgyermeke, a hetedikkel terhes az asszony, igaz, lányt várnak, de ha fiú lesz, az még jobb, mert már az is nagy szám, hogy hat fia van valakinek, de hogy hét, olyan tán még az országban sincs. És ha nyolc? Na?

Idén nyáron is vetítik, legalább egy magyar moziban a megunhatatlan Hét mesterlövészt. A filmtörténet egyik leghíresebb westernje, a műfaj „remeke” újrafeldolgozás: a mintául szolgáló eredeti film Kurosawa A hét szamuráj című remekműve, minden idők egyik legnagyszerűbb alkotása. Az amerikai változatot John Sturges rendezte, a kiváló mesterember.

Hogy Umberto Eco doctus, azt régóta tudjuk; hogy poéta is, csak később derült ki.

Pedig gyanakodhattunk volna. A magyar olvasó is könnyen hozzáférhetett annak idején A nyitott mű című kötetben közreadott káprázatos giccs- és népszerű irodalomról szóló elemzésekhez, amelyből kiviláglott, hogy az elvont jelentéselméleti kérdésekkel (is) foglalkozó tudósnál nem esik messze egymástól a higgadt analízis és a metsző gúny, a sápatagnak tetsző teória és a szövegek érzékletes, már-már érzéki boncolgatása.

„A nap meg csak perzselt és perzselt.

Az öregemberek és az öregasszonyok szájából lassan csorogtak elő a megkeseredett epék, zöldesszínű rothadó májak Isten világába; véres belek kanyarogtak, bennük megemésztetlen hagyma meg répamaradék, egy-egy darab hús összekeveredve nyers bőrdarabokkal, kisebb-nagyobb csontokkal. Hatalmas, nyirkos patkány dugta ki keskeny pofáját, és nyalogatni kezdte az öreg Majszkij arcát.