„A nappalokat nemigen tudom felidézni. A napfény megfakította, összemosta a színeket. De az éjszakára emlékszem.”


Regény, forgatókönyv vagy a vásznon már pergő film – Marguerite Duras minden alkotása előtt eszembe jutnak mottóbeli sorai. Talán a Fájdalomban, talán A szeretőben olvashatóak. Duras az éjszaka írója. Alig van regénye, alig van filmje, melyben sütne a nap, melyben egyáltalán emlékezhetnénk napsütötte arcra.

A szerkesztő úr arra kért, készítsek interjút Bakó Andrással, a költővel. Mi sem könnyebb, gondoltam, Bakó András a barátom, hetente találkozunk, ismerem a hétköznapjait, gondjait, bajait, titkait, rejtett és kevésbé rejtett vágyait… Az interjú Bakó barátom dolgozószobájában készült – Szeged, Molnár utca, ötödik emelet –, egy ködös, november végi napon. Hideg volt, és kilenc óra néhány perc. Amikor elkezdjük a beszélgetést, Bakó András költő négykézlábra ereszkedik, és vadul turkálni kezd az ágya alatt.

– Ha jól emlékszem, korábban nem ilyen pozitúrában adtál interjút.

Egyre szilárdabb a meggyőződésem, hogy a mai magyar próza történetének talán legsúlyosabb válságát éli, melyhez csak a kiegyezés és a Nyugat fellépése közti évtizedek szellemi sivataga hasonlítható. És ami igazából tragikomikus: sem maga az epika, sem a kritika nem hajlandó ezt tudomásul venni, mondhatni meg sem pendíti a kérdést. Mintha senki sem törődne azzal, hol is élünk voltaképpen. Mert mit sem ér az a próza (és kritika), amelyik meg sem kísérli a válaszadást erre a – természetesen megválaszolhatatlan – kérdésre.

Ha normális és csak egy kicsit is jól – a szó minden értelmében – szituált országban élnénk, bátran és nyugodt szívvel „illetném szóval” Maurer Dórát könyvéért; ismerve azonban a körülményeket, a művészeti publikációk helyzetét pedig, dicsekvés nélkül mondhatom, nagyon is jól, nem tehetek mást, mint hogy örülök a kötet megjelenésének.

Kicsit fellengzős cím? Lehetne még harsányabban, még tolakodóbban: „Ünnep Hunniában”… „Hunnia ünnepe.” Nem az állami Magyarországra, inkább valami méltóbbra: a szellem és a képzelet országára gondolok a Filmgyár egykori nevét felidézve.

Illés György nyolcvanéves.

Az egész magyar film ünnepe az ő nyolcvanadik születésnapja. Újra műsorra került a Filmintézet díszelőadásán az Örökmozgóban a Ház a sziklák alatt, s a filmet ezen a napon a televízió is műsorra tűzte.

Illés György a filmkép professzora, bár ez a szó teljesen idegen egyéniségétől.

Nagyszabású, rémületes paródiának indul, az egymást érő borzalmak végvonaglásában nyüszítő melodrámaként múlik ki az idén harmincéves Bret Easton Ellis regénye. Főhősét-elbeszélőjét Patrick Batemannek hívják, de gyakorta más neveken szólítják – összekeverik valakivel, ahogyan ő sem tudja mindig teljes biztonsággal megkülönböztetni egymástól ismerőseit. A helyszín Manhattan, New York, a háttérzene a középgyenge, gyorsan fogyasztható rock (és úgy húszlaponként plakátként, CD-lemezként, műsorfüzetként előkerül a divatos Les Misérables).

Lassan húsz éve publikálsz, de mintha ma sem ereznéd magad otthon az irodalmi életben. Az írásaidból az derül ki, hogy otthonosan abban a gyárban érezted magad, ahol dolgoztál, és amikor néhány éve ez a gyár megszűnt, és munkanélküli lettél, ez nemcsak egzisztenciális gondokat jelentett, ennél sokkal mélyebben érintett a munkahelyed elvesztése.

Egy válás lehet ilyen. Csak gondolom, mert még nem váltam. Fontos volt a munkahely, nemcsak azért, mert van egy szakmám, gyerekkoromtól arra készítettek fel, hanem mert egy közösséget, családot is jelentett.

Camera stylo


Cocteau kiadta a jelszót: legyen a felvevőgép olyan, akár a töltőtoll. A szakadatlan kéznél lévő, vizuális jegyzetkészítő lehetőség.

Nem először írom le és csodálkozom rá, hogy a pesti művészmozi-hálózat jóvoltából Budapesten érdekesebb a moziműsor, mint Európa legtöbb fővárosában. Tavaly néhány napig Londonban járva úgy láttam, ég és föld a különbség – Pest javára. Nem hinném el másnak, de tapasztaltam. Épp akkor zajlott, november elején a Londoni Nemzetközi Filmfesztivál, melynek programja olyan unalmas és szánalmasan szürke volt, hogy értelmét vesztette odamenni.

A szépen kiállított kötet rövidebb-hosszabb novellákat, továbbá apróbb prózai futamokat tartalmaz Szolzsenyicin írói indulásának éveiből, abból a korszakból tehát, melynek vitathatatlanul az Ivan Gyenyiszovics egy napja a legjelentősebb műve. Szenzációs pályakezdés volt valóban, és nem pusztán politikai pikantériái miatt.