Választott hazájában, Svájcban meghalt egy idős amerikai hölgy, Patricia Highsmith. 74 éves volt.

Életében több mint harminc kötetnyi regény és elbeszélés jelent meg tőle számtalan nyelven és kiadásban, százezres, milliós példányszámokban. Képtelenségnek tűnik, hogy miközben hat regénye olvasható magyarul – nem sok kortárs író dicsekedhet ennyivel –, irodalmi felfedezése még nem történt meg.

Ha Szép Róza karácsony első éjjelén épp ott takarít, ahonnét az alábbi szöveg származik, s ha történetesen lomha, szürke szárnya van, és Ariellel mossa a követ azon a nehéz helyen; ha többedik felszólításra pohár vizet hoz, s nővérért, orvosért igyekszik kelletlenül, kik leteremtik majd, hogy vizet adott a hasbetegnek; szóval, ha ott van épp, ha fénylik arcán a púder valami ócska tüll alatt, s visszfénylik neki az a csorba, májszínű kő, akkor alighanem ő hozza és mondja el nekem a hasba szúrt ember monológját.

1. A regényben meg kell adni a hitelt érdemlő indoklást mind a kiinduló helyzet, mind a megoldás számára. A művet elfogadható emberek elfogadható helyzetekben végrehajtott cselekedeteivel kell kitölteni, nem megfeledkezve arról, hogy az elfogadhatóság többnyire stílus kérdése.

2. A detektívregényben a gyilkosság és a nyomozás technikai része legyen hiteles.

3. A hős környezete és légköre legyen reális. Persze ebben a műfajban is érvényre jut a fantasztikus elem.

1. Az olvasó számára ugyanúgy biztosítani kell, hogy megoldja a rejtélyt, mint a detektív számára. Minden nyomot világosan kell feltüntetni és leírni.

2. Az olvasóval szemben  semmi más trükköt és csalást nem szabad használni, csupán azokat, melyekhez a gonosztevő törvényesen folyamodik, hogy becsapja a detektívet.

3. Az ügyben nem játszhat fontos szerepet a szerelem. A cél az, hogy a tettest a rács mögé juttassák, nem pedig az, hogy egy dürrögő párocskát vezessenek oltár elé.

4. A tettes sohasem lehet maga a detektív.

5.

Az Eliadétól kölcsönzött cím úgy illik Karina Horitz és Kicsiny Balázs kiállításához, mint egy jól sikerült kulcsmásolat a nem hozzáférhetetlenre kódolt zárhoz; nem sérti a finomra csiszolt gondolati szerkezetet, egyszersmind helyet hagy további értelmezésmorzsák számára is.

Bán szerkesztő úr – ismerve a krimi iránti predilekciómat – felszólít: mondanám el, miért nincs jelentős magyar bűnügyi irodalom. Megpróbálom.

Mi lehetne az anyaga? A történetek gazdagsága és tágassága, „Az erény meg a bűn, meg a csók, meg a vér” – hogy az Egy szerelem három éjszakája híres kupléját idézzem – amúgy sem jellemzi mai irodalmunkat. A bűnügyi történetekhez pedig kivált szűkös az életanyagunk. Egy ország, amelyet néhány óra alatt mindegyik irányba el lehet hagyni – egyfelől –, s amelyben nem lehet elrejtőzködni – másfelől.

Nem emlékszem második filmre, amit úgy vártak volna, mint most Enyedi Ildikóét. Debütálása, Az én XX. századom hibátlan darab volt, és rendkívüli, szuverén tehetségről adott hírt. Sikerült elkerülnie azt a típushibát, amelyet szinte minden kezdő elkövet: az eklektikusságot, „bőszeműséget” és akarnokságot, amely egyetlen műbe próbálja belezsúfolni mindazt, amit az alkotó odáig kitudott, elképzelt, megérzett a világból.

Közben elkészült egy besorolhatatlan műfajú – rövidjátékfilm? költői dokumentumfilm?

Luciano Berio mondta egyszer: a Beatles-dallamok attól nagyszerűek, hogy sok mindent, bármit meg lehet velük csinálni. Az interpretációk választéka széles: alakíthatók barokk korállá, klasszikus szimfónia vagy romantikus kamaramű témájává, lehetnek népdalok vagy elektronikus zeneművek.

Vagyis: a remekmű kimeríthetetlen, na. Régi igazság.

Azért jó erre néha újra rájönni.

Nagy terjedelmű, szép kiállítású könyv. Interjúk gyűjteménye, de ennél – mint a címe is mutatja – nyilvánvalóan több. A „szubjektív” minősítést maga a szerző indokolja sokféle szemszögből. Tegyük hozzá, amit ő kifelejt: leginkább persze az interjúalanyok szubjektivitása színezi át a könyvet. Ők itt a játékosok, a kérdező csak játékvezető lehet, aki, ellentétben az épp kérdezettekkel, véleményét érzékeltetheti ugyan, de számára tilos a szubjektivitás.

A kritikusnak egyáltalán nem tilos, ő saját véleményét mondja.

Na végre túl vagyunk rajta, a Holocaust 50. évfordulóján. Fel lehet lélegezni, el lehet felejteni ezt az egész iszonyatot. Egyébként is: lassan kihalnak a maradék érintettek, akik csinálták, és akikkel csinálták. Történelemmé válik ez is: Muhi puszta, Mohácsi csata, Waterloo, Auschwitz. Majd a könyvekben lehet olvasni róla, már akinek kedve van az ilyesmihez.

Én nem tudom, hogy kedvem volt-e megvenni Primo Levi két kisregényét. Azt hiszem, nem kedv volt ez. És nem is kötelességtudat, vagy nem csak az. Nem vagyok olyan kötelességtudó.