„Psilander Waldemár, / Szeretsz-e, valld be már… ” – énekelték a házmesterlányok.

Valamikor a film hajnalán, vagyis 1910 és ’17 között Európa és a világ legfontosabb filmgyártása a dániai volt. A Nordisk cég uralta a piacot: címerén ma is ott az a bizonyos földgömbön álló jegesmedve. A földkerekség két leghíresebb színésze ekkoriban a Balázs Béla alkotó képzelmét üdvösen felzaklató Asta Nielsen és a Rudolph Valentino-őskép, a búsan amorózó tüdőbajos hősszerelmes, Waldemar Psilander…

A dán film később már csak időnként került fénysugárba.

Egy bélyegre

Nemzeti kislétünk apukáját nyalni utálom
hátulról, de kezem már vígan csattan a képén.

Az européer

Európában tombol a béke, csak elszigetelten
öldököl elhanyagolt peremén pár archaikus törzs.
Ám a szabadság köznapi tény, mit az is bizonyít, hogy
ő szabadon faxolhat, utazhat csaknem az összes
fővárosba, s elér digitális távcsevegőjén
minden más okos embert.

 
Összkiadásokra gyanakodni: jogos. Összkiadás nincs, mert mindig találhatni egy újabb kéziratot, töredéket, cetlit, mindig van hiányzó adat vagy adalék. Vagy ha mégis van összkiadás, az maréknyi embernek szól, tudósoknak, beavatottaknak, mániákusoknak. Belelapozni lehet, elolvasni nem. Esetleg lehet könyvespolcunk dísze: egységes színfelület, mint hajdan a pártirodákban a Lenin-összes, vagy manapság a Hatályos Jogszabályok.

De elsősorban és végtére is: minek? Mozartot nem a K. 233 („Leck mich im Arsch”) miatt hallgatjuk (bocsánat), hanem, mondjuk, a K.

„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”

A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat. Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez!

Mindenekelőtt  sietek  kijelenteni:  ez Eörsi eddigi pályájának legmélyebb, legátgondoltabb, legsokoldalúbb, legegységesebb, legaranyosabb könyve. Ein Hauptwerk, hogy a szerző kedves nyelvén szóljak. Eörsi legfontosabb témáinak összefoglalása, életének summája egyben. Kissé patetikus szavaim persze igencsak távol állnak az írótól. Hisz Eörsi éppen az a gondolkodó, aki a bohócsipkát és a keménykalapot egyként tökfödőnek tekinti. Minél virtuózabb váltogatásuk az esendő kobakon – talán ez Eörsi István írói küldetése. A befejezettségtől irtózik.

Vajon miféle olvasói visszajelzésekre számíthat, aki debütáló könyve főhősének a Broccoli Atanáz nevet adja? Másképpen fogalmazva: komoly igénye van rá, hogy mindent elhiggyünk neki? Hisz, ha elfogadjuk e nevet, nem kételkedhetünk többé viselője irodalmi létezésében, és mivel a szöveg kikezdhetetlenül egyetlen nézőpontból, Broccoli szemszögéből íródott, nem kérdezhetünk rá immár világának valódiságára sem.

Amikor szóba került köztünk ez a beszélgetés, azt mondtad, jó, beszélgessünk, de ne a színházról, hanem valami másról, mondjuk a kövekről. Miért a kövekről?


Ezt csak úgy mondtam. Engem sok minden érdekel azon az egy dolgon kívül, amiről megállapodtunk, hogy nem beszélgetünk.

Tudom, hogy érdekel például a természettudomány, sőt olvasol is tudományos cikkeket.

Reggel az ember, ébredjen bárhogy, még minden lehet. Csak kilép a teraszra, amim itt van bőven, szobányi teraszom nyugatra, kilép és minden. Még kalaposinas is, mondja Tituszné a maga explicit bölcsességével, hogy legyen nekem valami motív, ha már erre tartom, szavakra, mondatokra. Persze, hogy mért pont kalaposinas, ebben van valami titokzatosság.

Van itt motívom elég, levegőm, egem felhőkkel, látványom és akkora tágasság, hogy kitölt napestig, és ezt alighanem mondom is. Ha ki, hát ki, dünnyögi, hanem dolgozni ki fog?

Világosnak csak egy bástyája hiányzik; sötét táborából két bástya és egy futó. A futót saját alapmezején, f8-on ütötték le. Következésképp a b4-en álló gyalog egy sötét bástyát ütött, a g5-ön álló pedig egy világos bástyát. Sötétnek kellett ütnie előbb, hiszen az ütés előtt egyik sötét bástya se tudott volna kijutni a világos paraszt ütővonalába. Hogyan jutott ki akkor „a táblára” a hiányzó világos bástya, hogy leüthesse a sötét gyalog előbb, mint a b4-en álló gyalog ütése lezajlott? Az egyedüli lehetséges megoldás: a h1-en álló bástya – a világos vezérbástya!

Kétlelkűbb már nem is lehetnék. Elfogultan szeretem Nyikita Mihalkov filmjeit, most pedig egyszerre kell művészi és emberi kudarcával szembesülnöm. Tehet-e arról Mihalkov, hogy kegyelték őt az istenek?