Nem tudom, másnak mit jelent ez a gyűjteményes kötet, melyben megtalálható Kormos István minden verse (kivéve a gyerekeknek írott és gyereknek-felnőttnek egyaránt gyönyörűséget szerző verses meséit), a vele és az általa készített összes interjú, beszélgetés, valamint a költőkről és könyvekről írott „ajánlólevelei” – nekem visszapillantást a saját húszas éveimre. Vagy pontosabban: időutazást a hetvenes évekbe, ami régen volt, amikor még minden más volt.

Még bamba a reggel, mikor meglátom őket, a tolókocsis férfit az asszonnyal. Jönnek és mennek, öt perc sincsenek. S ezt is csak látom, ablak mögül, némák tehát, ahogy az utca, nem tudok róluk semmit. És történni is alig történik valami.

Szentségtörés volna a címben egy Pilinszky-verssort torzítottan felidézni? Hollywoodi filmekről szólva bizonyára igen, a börtön témájára nem.

Rita Hayworth, a cellatárs


A börtönt nem annyira a bűnözők vagy ártatlan áldozatok számára találták fel, mint a mozinézők számára. Egy marslakó (főleg, ha nem olvasta Foucault tudósi alapművét e tárgyról), biztosra vehetné, hogy a „büntetés-végrehajtás” intézményét Hollywoodban agyalta ki valamelyik jól fizetett forgatókönyvíró.

Lehet, hogy a cseh új hullám ismertebb és népszerűbb volt nálunk, mint saját hazájában? Nem is olyan képtelen feltevés, ha belegondolunk, mennyi időbe telik, amíg egy induló mozgalom megfogalmazza önmagát; amíg a kritika önálló irányzatnak ismeri el; amíg a közönség elfogadja és megszereti. Az új filmes nemzedék működése alig mutatta meg hullámtermészetét, máris gátat emeltek elé, a filmeket betiltották, az alkotókat szétszórták, B-listázták.

Az bizony meglehet, hogy a Nagy Fordulat után nem kerültek elő a remekebbnél remekebb művek az íróasztalfiókokból, mert nem is voltak ott; előkerültek viszont az íróasztalokról. Kiderült, hogy talán az asztal lapja alkalmasabb az alkotásra, mint a fiókja. Az elmúlt 6-7 évben káprázatos versek, elbeszélő művek és esszék íródtak; ha már nem is emlékezünk valamennyiükre, olykor nem árt felfrissítenünk halványuló emlékeinket, egymás mellé tenni néhányukat.

Meglepő lesz a történet. Természetesen nem az van, hogy énrólam szólna, énáltalam, énvelem – bármi is. A rólam, az általam, a velem: ilyen nincs. Csak az én.

Az én: rejtelem. Már Pilinszky mondta: e világ nem az ő világa, csupán a teste kényszere, hogy mint a féreg egyre beljebb furakodik beleibe. Ennél erősebben nem beszélhetünk. Ehhez képest tényleg mi az, hogy „éltem, mert néha éltem másnap”, ellenben most, hogy a kedves közönségnek írok, olyan másnakos vagyok, jelek szerint. Vagy hogy az emberek istene, szerintem nem Teremtője az állatoknak.

(…) egy anekdotával példáznám, mi újság volt itthon a hatvanas években. 1964-ben, még főiskolásként meglátogattam Czóbel Bélát. Akkor jelent meg Korniss Dezsőről nagyon nagy szünet után Solymár Istvántól egy elég terjedelmes tanulmány a Művészetben. 1964 nagyon fontos dátum volt: az Európai Iskola után ez volt Korniss újrajelentkezése. A magazinban volt négy fotó, négy reprodukció, és roppant kíváncsi voltam, hogy Czóbel mit szól hozzájuk. Az egyikre, egy ’45-ös képre annyit mondott, ez Picasso.

Első tétel/egy

A félkönyéken heverő kreátor apró, vörös rögöket öklendez, melyekből asszonyok és férfiak gyors és céltudatos mozdulatokkal disznót raknak össze.

Alekszandr Blok, a költő 1917 tavaszán, az Ideiglenes Kormány megbízásából tagja lett a cári család nemzetellenes tetteit feltáró Rendkívüli Vizsgáló Bizottságnak. A feladata a gyorsírásos jegyzőkönyv megszerkesztése volt. A bizottság végül nem tárt fel semmit, működése a bolsevikok alatt befejeződött, Blok fantáziáját azonban megmozgatták a kihallgatások: 1917–18-ban A cári hatalom végnapjai címmel megírta II. Miklós uralkodása utolsó évének zűrzavaros históriáját, s naplójában és leveleiben is vissza-visszatér a cári család történetére.

Sárközi Mátyás írt egy könyvet Molnár Ferenc regényes életéről. Mostanában valahogy nem szokás ilyen könyveket írni. A valamiben nagyon elmélyült szaktudás rögzített nézőpontja és szükségszerűen behatárolt kérdéskomplexuma helyett csupán bemutatni, értékelni, rácsodálkozni. Módszeresen csapongani a felületen, merthogy nincsen más, életre-halálra. Társalogni sokágú műveltségből, oldottan, szépen, elegánsan. Mintha nem is lenne fontos az egész. Közben pedig nem titkolni, hogy nagyon is fontos s személyes, mondhatni genetikus okok miatt az.