Anyám szilvalekvárt főz a kiskonyhában. Kendőtlenül, megbomlott hajjal, ingvállra vetkezetten hajlong a hőségben a kutkába állított nagyrézüst fölött. A még pompás, fejedelemnői termet paraszti condrákban. Előrecsúszok a tetőcserép pereméig.

Ő odabent sötétbarna, szinte bőrbevonatúvá érett keményfa dorongkanalat markol két kézre, s lassan kavarja a már sűrűsödő, gőzölő pépet. A cselédasszonyt az imént küldte ki a tanyára, a hosszú főzést őneki kell már saját kezűleg bevégeznie. Keze fejével törli arcáról, nyakáról a verejtéket, csapja hátra előreomló haját.

Hogy „jó-e”, vagy „nem is annyira jó” – ez föl sem merült; sem a másfél órás előadás alatt, sem utána, még sokáig. Ki kellett kecmeregni a hatás alól, megérteni, mit akar mondani ez az ember.

Bob Wilson, a mai színházművészet egészségtelenül legendás alakja, színházi látványteremtője, nyelvfogalmazója, rendezője, de nem úgy, hanem másképpen… szóval Bob Wilson a berlini Hebbel Színház színpadán előadott egy Hamlet-monológot. Pontosabban: a Hamletet – monológban.

Michel Foucault: A szexualitás története.
A tudás akarása. Budapest: Atlantisz, 1996, 167 lap.
Fordította: Ádám Péter



Ment-e a boldogság a felvilágosodással előbbre? Ezt a Rousseau–Vörösmarty típusú kérdést (Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment-e / A könyvek által a világ elébb) persze a szexualitással kapcsolatban is minduntalan föltesszük, különösen Freudra nézve.

Ebben a lapszámban, tőlem függetlenül, nyilván esik majd szó búcsúról, helyzetről és jövőről, s ha én is ejtek marginálisan, nem illetékességből, hanem illendőségből teszem, mégiscsak utolsó szám, a hetilap utolsó száma, részemről tehát búcsú „e hasáboktól”.

Mondhatnám úgy is, költözöm, költözünk, Tituszné. De ez a kisebbik baj. Hogy megszűnt egy hetilap, az a nagyobb.

„A fantasztikumban az a csodálatos,
hogy nem is létezik: minden valóságos”
(André Breton)

Olyan fényképre bukkantam egy könyvben, amely talán kár, hogy létezik, mert a néző és az olvasó maga szeretné kitalálni. Ne legyen meg egyebütt, csak a képzeletünkben. Pedig megvan, lefotózták.

Hitchcock? – kérdezte valaki. – Gyermekbetegség. Mindenki átesik rajta.

Francois Truffaut is korán megkapta, még a Cahiers du Cinéma induló kritikusaként; a kór ragályos lehetett, mert sorra fertőzték egymást az ifjú munkatársak: a lap az ötvenes években két különszámot is szentelt Hitchcocknak, 1957-ben pedig megjelent Claude Chabrol és Eric Rohmer újhullámos rendezők sokat emlegetett monográfiája.

Bementünk az alagútba,
elhúzódott hidegen,
Kijöttünk az alagútból,
s nem volt már oly idegen
(Sláger)

Vad mozdonyok

Miért nincs az „istenfélő ember” mintájára „nőfélő ember” kifejezés? Don Quijotéra is illenék, meg Don Juanra is. E két urat tudtommal még egyetlen magvas tanulmány vagy esszékötet sem rokonította. Talán mert kevés alkotó kapcsolta össze a két embertípust.

A fő baj az, hogy a szovjet polgártársaknak túl későn mondták meg, mi is az igazi pornográfia. Malackodni, persze, mindenki tudott, de hogy amúgy istenigazából, a dolgok mélyére ásva, izgalmasan, polemikusán, ironikusan felvilágosítsanak – nem, ezt megtagadták tőlünk.

Ott volt mindjárt az óvoda. Ahová, mint ismeretes, az erotikának még azt a változatát se eresztették be, amit szegény Natasa Rosztova ábrázata vagy a szűzföldet feltörő szovjet asszony tompora sugárzott volna. Piroska az égvilágon semmilyen erotikus izgalmat nem keltett, a nagymama meg a farkas még annyit sem.

Bán Zoltán András: Mészöly Miklós legújabb műve hatalmas kritikai siker; nem tudom, láttátok-e a Kalligram januári számát, ahol többen is ünneplik. Ez lenne az első kérdés: valóban remekmű a Családáradás? Az ünneplők többnyire az újabb írói generáció tagjai. A másik kérdésem ehhez kapcsolódik: tényleg ekkora Mészöly művészi hatása az úgynevezett újabb magyar irodalomra?

Radnóti Sándor: Mintha két Mészöly volna. Az a Mészöly, akit híres, jelentős regényei jellemeznek, a rendkívül filozofikus író, aki borzasztó takarékos és célratörő, és reduktív.

Miért ötször ismertebb Nyugaton Kundera az ötször jobb Hrabalnál? – kérdi egy nemrégi írásában az éles nyelvű esztéta és kritikus, Farkas Zsolt. Magyarországon azonban nem ismertebb se kétszer, se ötször: nálunk hál’ istennek Hrabal még mindig népszerűbb és talán olvasottabb.

’67–68 körül mindkét cseh író felszabadító hatással volt olvasóira. Hatással egy rétegre, egy nemzedékre, s nemcsak a politikai tabudöntés miatt.