Kosztolányi halála után a Nyugat emlékszámában Karinthy – méltón mindent, még a halált is rettegve kinevető közös fiatalságukhoz – a napisajtó-giccset gúnyoló nekrológcímet adott búcsúztatójának: „A zöld tinta kiapadt.”

Kosztolányi Dezső élete harsogó öröm- és szenvedéstörténet volt. „Bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy élhetek és írhatok” – olvassuk. Ilyet igazi író nem ír le, csak jámbor vagy agresszív dilettáns. Kosztolányi bátran megtette.

Beszélő: Hogy van az, hogy miközben mi magyarok még egyetlenegy irodalmi Nobel-díjat sem kaptunk, Lengyelország, a lengyel irodalom ez évben már a negyediket nyerte. A világháború előtt Sienkiewicz és Reymont, 16 évvel ezelőtt Czeslaw Milosz, az idén pedig Wislawa Szymborska. Mi a titka az utóbbi évtizedek lengyel irodalmának, illetve költészetének, amely már másodszor juttatja Nobel-díjhoz a lengyeleket?

Sokan vannak, akik időnként őszinte csodálkozással felteszik a kérdést: mitől lesz egyre unalmasabb az irodalom? Vagyis: miért hagy hidegen a legtöbb írás, ami mostanában készül, miért nem érdekel egy kicsit sem? Jogos kérdések ezek, el kell ismerni. Érdekes, hogy tizedannyit sem tudtak a régi mesterek a stílusról, a kompozíció művészetéről vagy az alkotás lélektani hátteréről, mint mi, mégis izgalmas műveket írtak, mi meg nehézkes, bár igen kifinomult unalomban fuldoklunk.

Az írott, szerkesztett változatot némi fölvezetés után alighanem azzal fogom kezdeni, hogy a LEVELEK – NAPLÓK kötettel befejeződött a Kosztolányi-összkiadás, amelynek legtöbb darabját antikváriusok sem látták évek óta, amely nélkül ugyanakkor hiányos minden valamirevaló magyar könyvespolc. Kézenfekvő, hogy legelőször e két és fél évtizedes legendás sorozatról kérdezzelek.

Véletlenül éppen Kosztolányiból érettségiztem… Az elefántcsonttorony költői, ez volt a tételem a Berzsenyi Gimnáziumban, vagyis Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád.

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy nemrégen előkerült egy töredék levélváltozat Erzsébet hercegnőtől (Marburg Staatsarchiv), amelyet feltehetően hangjának leplezetlen szenvedélyessége miatt nem küldött el Descartes-nak válaszként éppen arra a levelére, amelyet a szerkesztőség kiválasztott Descartes ünneplésére. A levéltöredéket a Deutsche Zeitschrift für Philologie-ban történő közlés előtt megkaptam marburgi barátomtól, így aztán ezzel a dokumentummal lepem meg az engem fiktív levél írására bátorító szerkesztőséget. A levél tehát 1645. augusztus 4. után és 16.

az Ön gondolatai, még ha kételkedve is olvasom őket, érdekesebbnek tűnnek számomra Seneca könyvecskéjének mondandójánál. Őszintén szólva, a régiek bölcsességét nem tartom különösképpen megvilágítónak, s sajnálom, hogy Ön szemmel láthatóan sokban osztja véleményüket.

Azt tanítják, s Ön ezt megismétli, hogy mindenki szeretne boldogan élni, hogy a boldogság erényes életből és szerencsejavakból tevődik össze, és hozzáteszi, hogy az erényes ember bölcs és boldog akkor is, ha körülményei nem a legfényesebbek.

a boldogságról szóló levele rádöbbentett arra, hogy e látszólag jámbor téma kapcsán a lehető legveszedelmesebb politico-filozófiai problémára bukkantunk.

FÉNYI TIBOR: „ÉLET KELL A HÁZBA”

Én még sohasem voltam az egykori bécsi Collegium Hungaricum ma Magyar Kultúrintézetnek nevezett épületében, de most, hogy látom, alig hiszem el, hogy egy ilyen szép nevű intézmény ilyen lerobbant épületben működött: az egész, ha nem is az ötvenes, de a hatvanas évek pártirodáira emlékeztet. Ezt vetted te át 1995. szeptember elsején.

Igen, amikor először beléptem ide, egy pillanatig én is azt gondoltam, hogy talán mégis inkább vissza kellene mennem a Presséhez újságírónak.

Descartes úr, ön egy nagy naiv. Egy oly ragyogó ész, aminő az öné, az örökmozgó föltalálásába veszejti magát. Nem mondom, hiszen elmés gépezet az, melyet ön szerkesztett, s melyben a kétkedés transzmissziója által hajtja a testet a lélek és a lelket a test. Az eszme durrogó motorja fölött pedig ott tündöklik a mennyei benzinkút s kezelője, az Isten. Minden elismerésem az ön páratlan géniuszáé, melytől fejre áll a középkori dogmák iskolamestere. Csak… hogyan is mondjam… van itt egy kis bibi. Ön elfelejti, hogy csimpánzokhoz beszél.

Roland Barthes: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások. Ford. Babarczy Eszter, Kovács Sándor, Mihancsik Zsófia, Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó, Bp. 1996, 118 o., 780 Ft. – Angyalosi Gergely: Roland Barthes, a semleges próféta.