Bán Zoltán András: Terveim szerint két témája lesz ennek a beszélgetésnek. Az első az Ottlik-emlékkönyv megtárgyalása, a második pedig Ottlik kultikus figurájának és életművének az előbbinél nyilvánvalóan sokkal vázlatosabb megbeszélése. Az első témáról két szócskát üzennék a kiadónak és a könyv szerkesztőjének: igénytelenség és maszatolás. Legelőször is elképesztően sok a sajtóhiba, helyesírási hiba. Hihetetlen. Felháborító, Ottlikhoz és mindenhez méltatlan ez. Továbbá semmiféle annotáció nincs a könyvben, alig akadnak jegyzetek.

1899. november 5-én egy Itáliából Magyarországra tartó vonaton, már horvát területen, valahol Károlyváros magasságában, egy középtermetű, Nietzsche-bajszú férfi bement a kupé végén elhelyezkedő toalettbe, és pár hete beszerzett revolverével főbe lőtte magát. Péterfy Jenőnek hívták, a XIX. század legérzékenyebb, legszellemesebb, legmélyebben gondolkozó magyar kritikusa volt.

Meggyőződésem, hogy Péterfyt a magyar írók ölték meg.

jan. 2. Újra színpadra léptem, előttem az élet, mert van tehetségem. És íme, szervezetem dolgozott, egyetlen szót se mondok ki ugyanúgy, mint október előtt. Tolnay és Darvas ma is a forradalmár szemével nézi a világot. Ki lát jobban? Apolitikus művészet nyilván nincs. Világunk sötét, mint a harmincéves háború; korunk legjellemzőbb alakja Nicolaus Manuel zsoldosa, ez a bajuszos, szép férfiú; arany fogai közül szesz és emésztés odvas szagai.

Ott a helyük! Még akkor is, ha ilyet mondani a demokráciában sértés! Csak semmi érzékenykedés! Tessék csak tudni mindenkinek, hogy hol a helye! Különben minden összezavarodik, pedig enélkül is elég nagy a felfordulás. Már a házmester is miniszternek képzeli magát, a pincér undorral löki eléd az ételt, és csinálhatsz akármekkora botrányt, minden ugyanúgy megy tovább.

A kritikusokkal még tűrhetetlenebb a helyzet. Az írók még csak lapulnak, ahogy régen lapult az ember, ha a pártbizottságra lett volna panasza. Hát ki vetemedett volna ilyesmire?

Botrányhős és irodalmi fenegyerek, aki pofonokat oszt, de kap is bőven. Azzal, hogy részt vesz a hetvenes évek első irodalmi szamizdatjának, a Metropolnak létrehozásában, nemcsak a funkcionáriusgyerek aranyéletét adja fel, de beláthatatlan időre kizárja magát a hivatalos szovjet irodalmi életből is. Az orosz szépség (magyarul: Az orosz széplány, Európa, 1996) című antiszovjet és antipornográf regénye ugyan világsikert arat, de Moszkvában egy sora sem jelenik meg.

Nagyon félek ettől az interjútól.

Miért?

Mert a könyvtáram Izraelben van.

Az interjúhoz miért kell könyvtár?

Hogy belenézzek azokba a darabokba, amelyeket rendeztem, és amelyekben játszottál.

Majd ha beszélgetünk, eszedbe jut minden. Persze én most könnyű helyzetben vagyok, én csak kérdezlek téged, és te fogsz engem szórakoztatni, mesélsz nekem.

Azt tudom, hogy rendeztem a IV. HENRIK-et, a CATULLUS-t, a ROMEO-t, az OSZLOPOS SIMEON-t…

És a másik Sarkadi-darabot.

ápr. 17. – Ha választanom kellene élet és halál közt, azt hiszem, a halált választanám – mondja Szendrő Jóska. Saskiá-nak mondja, nem nekem. Azok közé tartozik, akik, ha hármasban vagyunk, mindig Saskiához beszélnek. Ha Saskia nincs, sose ülnénk egy asztalhoz. Mintha társadalmi különbség lenne köztünk. Ki nem állhat, azt hiszem. És ha együtt vagyunk, valahogy elválaszt Saskiától, mintha ők ketten egy fajta lennének, és én nem tartoznék hozzájuk.

Az MSZMP KB tanácskozóterme, 1989. április 12-én. Balra hozzászólói pulpitus fából, rajta mikrofon, a szegélyen kínos muskátlibokor, hátul jobbra akasztófa. Kádár János a nézőtér első sorában ül.

IVÁNYI PÁL: Kedves elvtársak! Folytatjuk a munkát. Mindenkinek kedves egészségére az ebédet. Mindannyiunk nevében szeretettel köszöntöm Kádár János elvtársat, az MSZMP elnökét. Átadom a szót Varga László elvtársnak.

VARGA: Tisztelt Központi Bizottság! A szavazatszámláló bizottság elvégezte munkáját. 105 szavazólapot kaptunk.

Beszéljünk komolyan, mondja Szép Róza, ne ebben a melegben, mondom, de igenis ebben, csattan föl, ha ez van, hát ebben, s hogy nem gondolná-e kissé, hogy teljesen elkanászodott, mármint én, nem vadászik mondatok után, nem diktafonozik, nem cédulázik, se fúr, se farag, csak hájakat ereszt, mint az ökör, hogy hogyan, azt nem tudja, de igenis.

Tessék szépen.

Fogni a francos képernyőjét, és tessék.

Nagyon meleg van, Tituszné, mondom vasárnap estefelé, hat és nyolc között, pállott, tapadós gumilepedők az alkonyat, süti a szemközti ház reves tégláit a nap, hát ott ülö

Shakespeare tudta, hogy a gonoszok tehetségesek, a gonoszok érdekesek. A jók unalmasak, kivéve az a jó, aki gonosszá válik. Vagy az a jó, aki szent epilepsziás, és imád egy vad gonoszt. Dosztojevszkije nincs a filmművészetnek – leginkább Kuroszava közelíti meg –, de a százéves film egyik legkülönösebb zsenije, Orson Welles megszállottja volt ennek a borzongató tudásnak.