Németh Gábor: Emlékeznek-e még rá, hogy milyen volt az első olvasás?

Gábor Miklós: Ősköd. Már csak azért is, mert nagyon sokszor olvastam. Volt és van egypár ilyen könyvem, Az utolsó mohikán, a Tom Sawyer meg a Huckleberry Finn, az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk, no meg a Kétévi vakáció – Verne Gyulától. Szóval alig van olyan év, hogy valamelyiket ezek közül elő ne venném.

Fél tíz körül, az első, régóta vágyott estén, mikor végre-valahára egyedül maradok New Yorkban, vagy inkább: kettesben az „ördögi várossal”, végre megszabadulva édes hazámtól, a determinációk és pótcselekvések fáradt birodalmától, ki tudja: talán örökre; iszom egy korty fekete sört (St.

Azt hiszem, senkit nem kápráztat el, ha leírom: az idő mindent megszépít és érdekessé tesz (tehet). De nem is azért tartom fontosnak ide rögzíteni ezt a redundáns mondatot, hogy váratlan legyek, hanem mert a frázis keltette hatással, ezzel a felütéssel fogalmazható meg számomra a legpontosabban Nat Finkelstein kiállításának – jelenlétének – lényege.

A mellékmondatos bennfentesség tudatát és valami büszke, a megőrzött intimitás gőgjét sugallja számomra az Érintők című kiállítás; egyre gyakrabban érzem, hogy direkt semmi közöm a galériákban, a helyeken kitett tárgyakhoz, melyek többnyire valami álszerény, a lényeget illetően viszont nagyon is nagyra látó program illusztrációi: ez a kilenc, valószínűleg jobbára fiatal művészt prezentáló tárlat is úgy vonja meg önkörét, hogy az ember végeredményben hívatlan látogatónak, valami zsúrra ismeretlenként és fölöslegesként odatévedtnek érzi magát.

Nem hiszem, hogy különösképpen indokolnom kellene, miért fontos ma a politikai filozófia története, de azért megpróbálom. Egyszerűen: a politikai filozófia történetéből sokat tanulhat az ember. Egyrészt azért, mert a saját történetünk: olyan fogalmak története, amelyek rányomták bélyegüket a mai politikai intézményekre, érvrendszerekre és – utálom a szót – ideológiákra.

Van egy nő. Szeret. Van egy nő. Gyűlöl. Van egy könyv. Esterházy Péter írta. Benne sok-sok apró szöveg, szám szerint 97 (szép prímszám), és majdnem mindegyikük így kezdődik. Hol így, hol úgy. Hol „szeret”, hol „gyűlöl”. Hol csak „sz”. Hol csak „gy”. Sőt, hol „férfi” (de nem, mégis nő). Nem szabályosan váltakozik (szeret, nem szeret).

Nagyon muris. Mulatságos, érdekes, jópofa.

Nagyon bosszantó. Unalmas, érdektelen, jópofáskodó.

Szóval: kettős. Lehet, hogy lesznek olvasók, akik szeretni fogják ezt a könyvet, de gyűlölni talán túlzás.

Ha azt mondják, Kublanovszkij, két nevet tesznek mindjárt hozzá: Szolzsenyicin és Brodszkij. A két, egymástól fényévnyire lévő orosz író az ön két legközelebbi barátja. Ioszif Brodszkij jelentette meg első kötetét Amerikában és egyengette útját Európában, Alekszandr Szolzsenyicin itt, Oroszországban emlegeti magát szellemi társaként. Honnan mégis ez a különös találkozás?

Szolzsenyicin, hogy úgy mondjam, születésemtől jelen van az életemben. Kezdődött azzal, hogy 1947.

Levelet kapott, mondja vasárnap reggel Tituszné, a Jolántól.

Asszony a fronton című híres könyvednek az utolsó szavai: „úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót”. Hogy jutott eszedbe ez a szép és kifejező kép?

Nem nekem jutott eszembe. Amikor Nemes Nagy Ágnes még kéziratban olvasta a könyvet, felkiáltott, te, hiszen ez egy magánfreskó a világtörténelem falán!

A színészek iszonyatosak tudnak lenni, ha színészkednek. Ennél rosszabb már csak az, amikor az amatőr szerepel. Szinte hihetetlen, hogy Jeles András A kis Valentino című filmjében – mely benne van az én „brüsszeli tizenkettőmben” – hogyan volt képes technikailag megoldani amatőrökkel, hogy ne szerepeljenek, hanem létezzenek. Muszáj kimondanom, sajnos, hogy: legyenek természetesek. Olyanok legyenek, mint az életben. Még ha ez itt művészet is, nem az élet, ugye, meg minden.