Mocskos szájú, durva csavargó, és szánalomra méltó, gyerekes szegényember; kőkemény őszinteség, és szemenszedett hazugság; maró gúny, és érzelgős önsajnálat; örök magány, emberiszony, és haverok, szeretők, cimborák garmadája; csábítás és eltaszítás – ez Charles Bukowski világa.

Tematikus lapszámot általában két okból szokás készíteni: ha a szerkesztőség úgy véli, a földolgozott anyag több figyelmet érdemel, vagy ha egy kitüntetett témára szeretné ráirányítani az érdeklődést. Ezt a nyilvánvaló igazságot talán fölösleges is volna hangsúlyozni, ha az ilyesfajta törekvések nem lennének egyre gyakoribbak, olyannyira, hogy már-már jelenségként is kezelhetjük őket.

Február 19-én, vasárnap fehéren süt a nap, változékony időt jósol a meteorológia, öt és tíz fok közöttit, kék-forma az ég, és zsömlét veszek reggel a Rottenbiller utcában. Tituszné Szép Róza, ez az én kézvezetőnőm ma szabadnapos, bár hogy melyikünk ad melyikünknek kimenőt, az eléggé tisztázatlan, én őt, ő meg engem tekint saját kreatúrának, a cselédkönyvön mindenesetre osztozunk.

Két kiállítás képei: Kurt Schwitters (1887–1948) életműve a Pompidou kulturális szerelőcsarnokában és a svájci drámaíró Friedrich Dürrenmatt (1921–1990) festményeinek gyűjteménye a párizsi Svájci Kulturális Központban (38, rue des Francs-Bourgeois). Mindketten a széthullottnak érzett világot igyekeztek keretek közé terelni, megszelídíteni legalább önmaguk számára. Schwitters ragasztóval, szeggel, körömollóval kinyírt részletekkel vagy lecsippentett, kiszaggatott foszlányok odaerősítésével próbálta meg esztétikailag összetákolni a szétesőt.

Egy félsiker (Idő van) és egy riasztó művészi kudarc (Melodráma) után Gothár Péter remekművet alkotott. Ez lett a legutóbbi Magyar Filmszemle legnagyobb eseménye, és talán értelmet is ez adott neki.

Ha Gothár alkotását magasan „verseny feletti” (hors concours) minőségben látjuk (magam legalább képtelen vagyok másképp látni), a szemle legszínvonalasabb és legrokonszenvesebb darabjának az elsőfilmes Pacskovszki József Esti Kornél csodálatos utazása bizonyult.

Azt szeretném, ha erről a kiállításról más írna.

Örülnék, ha egy kedves arcú, szelíd tekintetű, jól, de nem excentrikusan, ugyanakkor mégiscsak egyéni módon öltözött, ápolt külsejű hölgy vagy úr mondana véleményt a képekről és a szobrokról.

Boldog lennék, ha olyan szerző vállalkozna a művek elemzésére, akit nem leng körül semmiféle gyanú párája, s akiben belül, önnönmagában sem lakozik rossz előfeltevés sem magamagát, sem másokat illetően.

Aki okos.

Megint jól feldühítette a moszkvai kritikusokat. Tavalyelőtt, amikor megjelent az Éjidő című kisregénye, amely Afrikán és a volt szocialista országokon kívül szerintem már mindenütt olvasható fordításban, azt kifogásolták, hogy nincs benne semmi orosz. Tavaly a Vadállatmesékre sütötték rá, hogy érthetetlen zagyvalék, most ősszel meg első lírai művére, a Karamzin című verses naplóra kiabáltak kígyót-békát. Mi bajuk van magával?

Megmondták ők ezt kerek-perec: a kiszámíthatatlanság. A legjobban az idegesíti őket, hogy nem lehet előre tudni, mit várhatnak tőlem.

A XIX. század utolsó, az 1867-es kiegyezést követő negyedének három magyar regényét olvashatjuk együtt A magyar próza klasszikusai sorozatának e kötetéhen. Nehéz feladat lehet kiválasztani egy bizonyos korszak három reprezentáns művét (ami nem feltétlenül értékítélet kell legyen, hanem valamely határozott, felismerhető szempont érvényesítése), ám azt hiszem, hogy ez alkalommal a szerkesztő dicséretesen járt el.

 
Csak győzzünk kimászni a feltoluló közhelyekből.

Hogy Tolnai Ottó új kötete, amely (mint látni fogjuk, furfangos félrevezetésként) az Új prózák könyve alcímet viseli, vérbeli költői alkotás, a lírikus prózai remeklése, lenyűgöző kalauza Tolnai verseinek és prózáinak egyaránt. Hogy összevethető a lírikus elbeszélő és az elbeszélő lírikus: Tolnai lírájában is gyakorta ott a láthatatlan, elmondatlan történet, történetei pedig a líra elvei szerint építkeznek, metaforák és asszociációk sodorják előre a mondatok sorát.

 
A teknősbéka című novellámnak, mely elnyerte a Mystery Writers of America kitüntetését, és antológiadarabbá vált, két csírára is szüksége volt, hogy megszülessék. Az első egy anekdota volt, melyet egy barátnőm mesélt az egyik ismerőséről. Az efféle sztoriktól nemigen várhatja az ember, hogy termékeny csírákat tartalmazzanak, hiszen másodkézből való történetek.