Legalább akkora a kísértés Konrád György új regényét (s általában: újabb munkásságát) szidalmazni, mint feldicsérni. Az ócsárlás az esszé felé forduló „hajdani” regényírónak szólna, esetleg a politikailag aktív gondolkodónak és közéleti embernek; a lelkendezés a közelmúlt történetét megörökítő szépprózák szerzőjének, s (megintcsak) a szabadságjogokért szót emelő szabadelvű értekezőnek.

A Konrád iránti ellenérzések és ellenvetések némelyikét ismerni vélem.

Vannak emberek, akik az első arabeszkekhez hasonlók;
nem érti őket, aki nem Rafael.
(Heinrich von Kleist)



Minden jel szerint monodráma volt az, amit a Merlinben láttunk szombaton, december 10-én: egyetlen színész által eljátszott, színpadra alkalmazott Dosztojevszkij-regény. Azért mondom, hogy minden jel szerint, mert miközben néztem Ternyák Zoltánt különös lebernyegeiben vonszolódni, suhanni, járkálni, feküdni, motyogni, deklamálni és meditálni, úgy éreztem, hogy a lehető legjobb értelemben mégsem monodráma az, amit látok.

Az egész beszélgetést azért vállaltam el, mert van valami, amiről még nem beszéltünk. Hazamentem valamelyik nap, bekapcsoltam a tévét, és téged egy reverendában láttalak, Mindszenty szerepében. Furcsa volt az egész számomra, persze többféle vonzata is van, hogy ez miféle televízióban készült, ugye… Berzenkedések és egyebek. Szóval azért is volt furcsa, hogy papi ruhában vagy a tévében, mert van egy közös előéletünk.

A ministrálás.

A ministrálás. Ugye mi kb. tíz év különbséggel, de egy környéken nőttünk fel, te is lágymányosi gyerek vagy, meg én is.

Minden december 24-én, mindig délután négy órakor találkozik Otto és Peter a Rössli vendéglőben. Húsz éve tart ez, mintha csak véletlen lenne, de tavaly Peter kijelentette, hogy sajnos nem tud jönni, mert ezúttal kivételesen az ő gondjaira bízták a kötözött sonkát, és hogy ennek a kötözött sonkának csaknem két óra lenne a főzési ideje, és hogy hétkor ülne asztalhoz a család.

Rozika lámpát gyújt, ha hazajön, mert már késő van, aztán hamar el is oltja, mert le kell feküdni. A fiú a konyhában alszik, az anyja bent, a szobában, egy-egy szalmazsákon, köztük az ajtó mindig nyitva, lehet, hogy már nem is tudnák bezárni, nem is kell. De lesz majd bútor is most már, újságolja századszor. A villanyt már rég kikapcsolták, nem mintha nem tudnák fizetni, de jobb így, égetik valameddig a lámpát, aztán lefeküsznek. Rozika a városban dolgozik, Dezső egész nap itthon, iskolahagyott nagyfiú, akivel soha nem akar beszélgetni senki.

Kiss szomszéd egy reggel azzal a hírrel lepte meg Kocsis bácsit, hogy deres már a határ. És ezt viccnek szánta a szerencsétlen, mivelhogy neki már minden szál haja ősz, Kocsisnak pedig alig van valami a sapka alatt, és az utca is csupa fehér, azt a néhány elszáradt giz-gazt, a kerítések léceit mintha lisztpor lepte volna be. Kocsis hirtelen nem szólt rá semmit, és mire valami eszébe jutott volna, a másik már elhajtott mellette.

Mielőtt Széchy Bea elment volna az országból (1986-ban), varrott-festett, többrétegű papírmunkákat készített, melyek többnyire dobozolva, dobozba zárva (mint az óra közhelyes-lírai költői képe) rögzítettek jeleneteket, csoport-fotográfia parafrázisokat; emlékeket, történeteket, nosztalgikus pillanatokat fanyaran, ironikusan, egyszersmind nagyon józan módon. E képek érzékenyek voltak, jelentésteliek, s a narrativitást, az irodalmiságot-irodalmiasságot igen finoman kezelték.

Az ötlet a következő: tegyük egymás mellé a lengyel (származású), magyar (származású) és cseh szerző írását, hogy a XX. század három, egymást követő szakaszáról kapjon az olvasó személyes visszaemlékezésen átszűrt képet, arról a közép- vagy kelet-európai régióról, ahonnan mindhárom szerző származik. A folytatásosság jelentse azt, hogy Conrad memoárjának idejét Koestlerben követhetjük tovább, az övét meg Cernyben.

Kiváló elgondolás, érdekes, eredeti.

Megboldogult Incze Sándor érdeméül elmondható, hogy a kortárs írókat a Színházi Életben a nagyközönség személyes ismerőseivé reklámozta. Majd annyira ismerősen köszönt le az oldalakról Pakots József, pláne a monoklis Molnár fizimiskája, akár Biller Irén vagy Gombaszögi Frida arca. Egyed Zoltán is folytatta a szép szokást a Film Színház Irodalomban – bár nem volt annyira érdekelt a szerzői jogokban, mint a drámaliferáló Incze.

Mostanában a Kamra pincéjében átteleltetik az írókat.

Ebben az utcában mindenki tud mindent, sőt, még annál is többet, csak a papról nem tudják, hogy mi baja lehet. A tiszteletes úr nem lakik az utcában, de a jelenléte egyre gyakoribb, barátságos nép lakik errefelé, és az a szerencséje, hogy a Trabanttal jön, mert ha gyalog járna, nem úszná meg az utca végéig józanon.