Gémes Péter két kiállítása szemérmesen, egyszersmind pontosan jelzi a változást, mely pályáján valamikor tavaly kezdődött, s idén látszik befejeződni, már ha az ilyesminek, tehát a tematika és a forma módosulásának, processzusának lehet egyáltalán rendesen megragadható kezdő- és végpontja.

A Dovin Galériában látható, többnyire jól ismert – s valljuk meg rögtön, nagyon szeretett – munkák (ezek a nyolcvanas évek második felén, végén, majd az évtizedfordulón készültek) tárgya az Én, a szerepbe burkolt Ego. Gémes beöltöződött, héjakba bújt, „próbálkozott”.

Bevallom, sokáig mit sem tudtam Rosenheimről. Aztán megjelent egy túlhabzóan kövér, szőke hölgy a kaliforniai sivatagban. A hölgy figyelemre méltóan festett: kackiás stüszivadászkalpagján zergetoll virított, s óriási bőröndöt húzott maga után a sivatag homokjában. Szájtátva bámulták a helybéliek. Négerek, indiánok, fehérek. A mázsásan naiv virágszálat Jasminnak hívták. Rosenheim egy München közelében lévő kisváros, onnan érkezett – magyarázza. Nagy utálságok vége nagy barátság: Jasmint megszeretik, és ott marad, sőt felvirágoztatja a sivatagi csehót.

Semmi kétség, ezt a regényt le kellett fordítani magyarra.

Sőt: mintha magyarul írták volna.

Bart István bravúros átültetésének köszönhetően csak ritkán jut az olvasó eszébe, hogy ez a nagyon magyar című és tárgyú mű két éve angolul jelent meg, hogy íróját, az akkor harminchárom éves Tibor Fischert angol irodalmi berkekben egy csapásra ismertté tette.

Ilyen esetben elég természetes, hogy az olvasónak kedve támad eljátszani azzal az ötlettel (régi vicc különben), hogy – képzeletben – letépi a könyv címlapját, és megpróbál a szerzőt, a kort, a keletkezés nyelvét k

Álmos és unalmas ez az utca nappal, az is lehet, hogy alszik, éjszaka viszont nyugtalan, van aki kiabál, kutyák ugatnak, zajok neszeznek, ajtók, ablakok nyílnak, csukódnak csendben, néha egy-egy szürke alak imbolyog a kerítés mellett, ha koppan, talált, de nincs jelentősége. A mi fiunk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan, mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiunk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja.

Mit szólna hozzá Aczél elvtárs – nem a megvalósításhoz, csupán a fölmerülő ötlethez –, hogy az aznapi újság kiváltotta képzettársításokra épülően beleimprovizálnak a vakvilágba egy színielőadást? Nem is egyszer, de mindjárt tizenkettőt szeptemberben, tizenhatot októberben. Minden este mást. Teljességgel különbözőt. Mit szólt volna az ellenőrizhetetlen rögtönzéshez? Még gróf Teleki Géza kultuszminiszter is aggodalmasan csóválta volna a fejét, ha a debreceni kormány szavatolta bejáratos demokráciában Palasovszky Ödönnek hasonló dada rokonságú szabadosság jut eszébe.

Mindjárt az elején föl kell tennem egy nehéz kérdést.

Nagy Jenő nem sokkal a nagy eső után az MDF helyi szervezetétől egy pompás tolószéket kapott ajándékba. Az átadáson nem jelent meg senki, Dorogival küldték, aki aztán sokáig nem tudott mit kezdeni vele, mert Nagy Jenő kijelentette, hogy neki ugyan nem kell, ne is vegye le a szekérről, köszöni szépen. Nem és nem. Dorogi nem sietett visszavinni, és ez lett a veszte, mert másnap már üzentek, vigye vissza, Nagy Jenő karhatalmista volt, úgy sebesült meg, és örüljön, ha nem állítják bíróság elé, nemhogy tolószék.

Kamaszkorom egyik nagy csalódása az volt, hogy az Édes Anna 1958 tavaszán nem nyert díjat Cannes-ban. Sőt, értetlenül „lepontozták”. Pedig itthon remekműnek láttuk, és Cannes-ba titkos esélyesként érkezett. Radványi rég emigrációban, Szőts István hosszú elhallgattatás után friss emigrációban: Fábri Zoltán akkor egy személyben az egész magyar filmet jelentette.

Remek dolog, hogy egyre-másra jelennek meg magyarul Nabokov regényei. (Ideje lenne már esszéiből is egy válogatás.) Alig egy hónapja beszéltünk a Baljós kanyarról, és íme itt az 1931-ben oroszul írt „metafizikus lektűr”, mely 1938-ban jelent meg angolul, természetesen a nyelvzseni szerző saját fordításában. Az új cím, Laughter in the Dark egyben recenzióm címe is. Feltehetően jobban érvényesíti a nabokovi eszményt, miszerint egy regény címe mindenekelőtt nem annak cselekményét, de színét hivatott megjeleníteni.

Budapest perceken belül kisebbfajta kultúrbotrány helyszíne lesz, ezt nyugodt szívvel megjósolhatjuk. A főpolgármester akar valamit, környezete hezitál, ellenfelei – most éppen a magukat szakmának tételeztető művészettörténészek és a kielégítetlen építészek – dühödtek eme akaratot megtapasztalva. Ugyanis Demszky Gábor Hundertwasser-házra vágyik, a hazaiak meg – gondolom – hazai házra.