Róluk szóljon az emlékdal, a gól halottjairól. Énekeljük meg a fél tucat brazil drukkert, aki 1950-ben a vesztes döntő után leugrott a Maracana-stadion tetejéről, a nézőként végzetes szívrohamot kapott középkorú urak sokaságát, a legutóbbi vébén kispadról holtan lefordult szakvezetőt, azt a néhány értetlen feleséget, aki futball-utálatáért életével fizetett, s a sok férfit, akik – ha kést vagy revolvert használtak ezt megtorlandó – börtönnel vagy bitóval… Ne feledjük őket, a játékszenvedély szent áldozatait.

Bak Imre festészete a nyolcvanas évek elején – három korábbi, egymástól világosan elkülöníthető periódus után – stilárisan és szellemileg tágasabbá, jegyeit és motívumait illetően gazdagabbá, egyszersmind könnyedebbé is vált, a szónak nem a frivolitásra rímelő hangulatával, inkább a szabadság „illatának” felsejlésével és megsejtetésével.

A képeket élesen kontúrozott formák garmadája özönlötte el, s ezek az elemek, jelek, jelvények, emblémák és emblematikusnak szánt, később, képről képre és évről évre haladva Bak Imre „személyes tulajdonaként” motívummá lett absztrakt, m

A kötet huszonöt év kisepikai terméséből válogat, reprezentatív vállalkozás tehát: íme Bereményi Géza novellaírói pályaképe. A könyv nem tartalmazza az egyes darabok keletkezésének dátumát – valószínűleg szándékosan döntött így a kiadó és a szerző: mindenekelőtt az egységet, az elbeszélések összefüggését, szervességét kívánták hangsúlyozni. Eltekintettek tehát az ún. fejlődés bemutatásától, a könyv szellemi vonala nem a zsengéktől, a tehetséges kezdeményezésektől induló egyenes, mely a kiforrott, a véglegesre csiszolt mestermunkákhoz vezet.

Ezeket? Isten? A saját képére? A pap az árok szélén pihent, Sudákot nézte, aki a buszmegállóban birkózott az alumíniumoszloppal már több mint egy órája, mert nem tudta elengedni. Később sikerült, akkor egy rongyot rángatott elő a zsebéből, és mikor az orrához vitte, hanyatt esett. Az előbb Hesz Jancsi járt erre, egy takaros szívlapátot hozott, azt mondta, ne röhögtesse ki magát azzal a kis műanyag szarral. Előtte Béres imbolygott el mellette, megvan már, kérdezte vidáman, ő már az első nap biztos volt benne, hogy a pap elvesztett valamit ebben a felfordulásban.

Ez nem tartozna a közre, de odatartozik, s korántsem holmi szenvedéstörténet révén, az enyémén ugyan nem, kibírható, hogy „holmi verebek” miatt ennek s annak nézik az embert, komoly ellenérték már az is, hogy töprenghetek, veréb-royalista vagyok-e, avagy csak sima royalista, s ennek milyen összetevői vannak. Szenvedéstörténete Alíz nevű madarunknak volt, aki 1984. V. 30-án az akkori Pártház mellől került hozzánk, a Pártnak semmi köze nem volt hozzá, hogy alighanem a szél odaverte szegényt, le volt szakadva félig a lába, vérzett a kloákája.

Beszélgetni nem akarsz.

Valahogy értelmetlennek tűnik nekem mostanában mindenfajta beszéd.

Az életedről, a zeneszerzői pályádról… nem kérdezhetlek?

A múlt engem nem foglalkoztat. Olvastam egyszer egy könyvet, Don Juan tanításai címmel, és abban egy öreg indiánt kérdezett egy európai a múltjáról, arról, hogy hogy hívták a szüleit. Az indián azt mondta erre: papa, mama. És nem értette, hogy mit akar tőle az európai. Én is azt hiszem, hogy nem érdekes ez. Énnekem legalábbis nem.

Recenzióm címe félreérthetetlen utalás. Hisz Venyegyikt Jerofejev először 1970-ben, két (!) példányban megjelent regénye – valószínűleg a világirodalom legmélyebb alkoholizmusábrázolása – már alcímében is egyértelműen rájátszik Gogol fő művére. A Moszkva-Petuski „poémának” nevezi önmagát, ugyanez a műfajmegjelölés állt a Holt lelkek első kiadásának címlapján. (A magyar kiadások hajlamosak megfeledkezni erről, és nem járt jobban sajnos Jerofejev sem.) Nem regény hát, nem is kisregény, és a legkevésbé sem nagyra nőtt elbeszélés.

Más nyilatkozataiból tudom, soha nem gondolt arra, hogy játékfilmet rendezzen. Mert úgy gondolja, hogy az animációs film sokkal több szabadságot enged a rendezőnek.

A szabadság utáni vágy… én művészettel is csak ezért kezdtem foglalkozni. Talán ha másképp is elérhető volna nálunk, hogy tiszteljék a személyiségedet, ha nyugodtan járhatnál az utcán, ha nyugodtan beszélhetnél az emberekkel, és nem kéne attól félned, hogy bármikor megsérthetnek, eltaposhatnak, akkor nem lett volna olyan fontos, hogy művész legyek. De nálunk az emberek nem tisztelik egymást.

„Az ír szigetre menjen mind, ki költ…” – az éjjeli meccsektől megzavarodva, futballművészetien csemegés kolumbiai gólokra és brazil bámulatokra várva éjjel háromkor álmatlanul hánykódva zakatol bennem e mondat. Nem tudom, ki írta, talán füttyentve Shakespeare, talán Kálnoky zseniális Shakespeare-paródiájában, talán az álmatagon szellemes Oscar Wilde, talán a szakállasan gunyoros G. B.

Nem a rajzfilmről szeretnék szólni, már csak azért sem, mert, ha minden igaz, a Beszélő nemsokára beszélgetést közöl egy zseniális rajzfilmrendezővel, Jurij Norstejnnel, akit hangzatosán a „rajzfilm Tarkovszkijának” szoktak nevezni. Macska szerencsére nemcsak rajzfilmekben szerepelhet, 1963-ban vagy ’64-ben például egy szürreális humorú cseh filmen, Vojtech Jasny Amikor a macska jön című vígjátékán ámulhatott a szomszédok filmjeiben már régóta kevés örömöt találó néző.

Azután jó néhány évig jó és örömteli volt a prágai filmekre figyelnünk.