Valaki egyszer kitalálta, hogy vezetékes víz kell a Radnóti utcába is. Mert jönnek a fiatalok a városból, építkeznének, kell a komfort, fejlődik a falu. Az utca páratlan oldalán még alig laknak, a foghíjakat el lehet majd adni közműves telekként, villany már van, és így tovább. Csak egy kérdés volt, melyik az a Radnóti utca? Hát a Görbe utca. És az hol van? Ott, ahol ez és ez lakik a testületből, és bizony megérdemli, jó ember, családja is van. És különben is ő találta ki az egészet.

Kezdetben volt a hallgatás. Csendbe temetni, feledéssel takarni, szégyennel – az áldozat szégyenével – lepecsételni. Hallgatást parancsoltak minden túlélőre, haláltáborból, a Don-kanyarból, a hadifogságból, a kényszermunkából, a kitelepítésből, a börtönből, az akasztófa alól megszabadultakra.

Bibó István volt az első, aki megszólalt az egész társadalom helyett, de a szenvedők nevében is. Utána hosszú csönd, az ártatlan együtt kussolt a bűnösökkel, a közönyös az igazakkal, a hóhér az áldozatával.

Nem gondolod, hogy nagyon is századfordulós, avittas ötlet: művésztelepet létrehozni, Don Quijote-i küzdelmet folytatni egy helyért, ahol majd együtt lehet dolgozni? Mi ez egyáltalán, ez az elképesztően szép, ámde romos vízi épület, aminek a megszerzéséért így harcolsz?

Valamikor a Dorogi Szénbánya szénrakodója volt; a bányától drótkötélpálya vezetett a Dunáig, a ház alá álltak az uszályok, és innen borították be a szenet. A drótkötélpálya vagy harminc évvel ezelőtt megszűnt, azóta ennek a vízben álló épületnek semmi összeköttetése nincs a parttal.

Amikor a hetvenes években elkészült Párizsban a Centre Georges Pompidou, az épületet illető kritikák jó része – bárhonnan is, érzelemből, gyomorból vagy észérvekből származtak – valami kifordított gyárnak látta-láttatta a házat, olyannak, ami kívül hordja szerveit, szégyellni és titkolni való zsigereit, melynek felületén belek, erek futkosnak szemérmetlenül.

Béresnek egy lánya van, huszonnégy éves, száznyolcvan centi magas, vékony, nyúlt képű, mint az apja. Otthon ő a kicsi lány. Tizenöt éves korában vette észre, hogy őt állandóan nézik. Akkor már gimnáziumba járt, Debrecenbe, a buszon mindig háttal ült a menetiránynak, ha az az ülés éppen üres volt, és azon az oldalon, ahol csak egy hely volt, nem ülhetett mellé senki. Ha nem, akkor állt végig. Ott nyugodtan elővehette valamelyik iskolai könyvét vagy egy regényt, mintha olvasna, és nézte egészen a Kossuth utcai megállóig.

Az a baj, hogy nem tudom kimondani, amit akarok, pedig itt van a mellemben meg a számban, szokta mondani Béres, és ráüt a szakadt, mocskos ingére, a nyelvét is kinyújtja, meg lehet nézni, olvassa le valaki, ha tudja. A hosszú, sovány embert valami miatt Oszinak becézik, lehet, hogy Dorogi nevezte el, lehet, hogy Hesz Jancsi, esetleg más, a rendes neve Bálint, de az csak más, hogy Oszi. Oszkár. Ne nyújtogasd itt a nyelved, mondják neki, mert kiszárad. Nem hiszed el, kérdezi ilyenkor Béres, és roppant kezével megfog valakit, de nem bántja.

„A gall mentalitással több szempontból vigyáznunk kell” – intette a magyar nézőket kenetteljesen a harmincas években egy nagy hatalmú moziilletékes. Vigyáztak is. Betiltottak nálunk a Horthy-korban némely villódzóan szellemes René Clair-vígjátékot, és destruktív pacifizmussal vádolták a Nagy ábrándot, Renoir remekművét. Később is sokáig szinte átok ült a francia filmművészet igazi értékein Magyarhonban. Az „Átok” szennyesen is erkölcsvédő alsóruhára ideológiai köntöst húzatott.

A vé betűhöz érve egy csepp könnyel csukjuk be a szótár fedelét. V, mint vége. Előtte azonban még egyetlen megjegyzés engedtessék meg nekem. A szófoschókról kell beszélnem. Azokról a műsorokról, amelyek csak annyiban merítik ki a műsor fogalmát, hogy létezik idejük. Műsoridejük. Ezeknek a szófoschó-produkcióknak se füle, se farka, leginkább mintha csak azért születnének, hogy a képernyőt bemosolygó nyájas műsorász beteges szerepléskényszerét kielégítsék. Ennyi, és slussz, semmi több.

Talán már magam sem emlékszem, mikor adtam az én kedves közönségem érzékenyebb, s éppen ezért arra kiváltképp érdemes tagjainak életvezetési tanácsokat; mikor foglalkoztam is utoljára az életmód korszerű vagy talán inkább posztmodern utáni állapotának a praxisra vonatkoztatható sugallatai analízisével, melynek eredményeiből oly szívesen adományoztam át az arra szorulóknak némely apró, de megrágottan sem ízét vesztett morzsát.

És íme, most megint…

A magyar szerény. A magyar nem kevély, nem gőgösködik, nem hivalkodik, következésképpen nem dicsekszik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

mindenekelőtt az itt jelen levő és távol levő szlavistáktól kell elnézést kérnem, hogy illetéktelenül belekotyogok a szakterületükbe, hisz magam jószerivel egyetlen értelmes orosz mondatot sem tudnék eldadogni, legfeljebb ezt: nyikto nye atszusztvujet… Ám az is kétségtelen, hogy kamaszkorom óta szenvedélyes rajongója vagyok a Thomas Mann által „szentnek” nevezett orosz irodalomnak, magyarul és később németül igyekeztem minden számomra fontos szöveget elolvasni e tárgyban, bár nyilván így is rendkívül hézagos az anyagismeretem.