Szolidaritás. Szép dolog. Mégis a szolidaritásnak az formája, amelyet a tévéhíradó hétfő esti A Nap című ekszkluzívnak nevezett rovata tálalt nézőinek, az valami más. Történt ugyanis, hogy az ország egyetlen független, elfogulatlan etc. orgánuma, a Pesti Hírlap bemondta az unalmast. Nem mintha tiszavirág élete során nem minden áldotta nap nem ezt tette volna, de hát most úgy tetszik. Ez lenne az igazság, ha a tévéhíradó nem olyan színben tüntette volna fel az ügyet, mintha a nemzet egyik, ha nem az egyetlen fároszát döntötte volna le a vihar.

Tanúja voltam egyszer, amikor egy interjúban megkérdezték tőled, hogy mióta tudsz magyarul, és erre te azt válaszoltad, hogy mindig is tudtál.

Ettől a kérdéstől egy kicsit mindig felháborodom. Ha egy román, egy magyar vagy bármely kelet-közép-európai jól beszél franciául, angolul vagy németül, az természetes, azon senki nem csodálkozik. De ha egy román jól beszél, sőt még írogat is magyarul, az olyan kuriózum, hogy mindenki megkérdezi tőle, hogy tanult meg.

Olvasóink egyetlen írását ismerik, azt, ami az elmúlt karácsonykor jelent meg nálunk: ebben azt írta, hogy 2000-ig, ha jól emlékszem, 17 000 verssort kell megírnia.

Nem 17 000, hanem 20 000, és nem verssort, hanem verset, opust! A nagy szám a lényeg, nem pedig az, hogy miről írom ezeket a verseket. Az emberek nálunk mintha szakadék szélén állnának, ezt a szakadékot gyorsan be kell temetni valamivel, mindegy, hogy mivel, csak betemetni: ezért mindenből a mennyiség a fontos, nem a minőség, az árukból és az alkotásból is.

Hollywoodról ritkán írunk ebben a rovatban. Nem azért, mintha kételkednénk az álomgyár roppant befolyásában és jelentőségében, hanem azért, mert a „Hollywood-jelenség” nem elsősorban a művészetkritika és a széptan, hanem inkább a szociológia, a hatásvizsgálat művelőinek kutatási területe: a közönséglélektané, sőt a politika- és társadalomtudományé. Fenti dolgokhoz hál’ istennek keveset értek, s nem is szeretem őket, taszítanak.

Másnapos könyv. Koszlott táj, elbárgyult, szétivott agyak, a farkasszürke háttér előtt alig pislákoló tudatú kreatúrák, Istentől, Ördögtől, hatóságtól elhagyott világ. Az Idő lucskos, nehéz, alig lehet valamivel agyonütni két pohár felhajtása között. Feledést, mámort nem hozható vedelések: ugyanannak a rosszullétnek örök visszatérése. Mindig másnap van: a végtelen ideje tartó hányinger kimerevített pillanata.

…hiába, egyáltalában nincs isten, ha ezt engedi, mondja bábika a televízió képernyőjére meredve, ahol a kékek lábai előtt, a földre terített fehér lepedőkön, szorosan egymás mellett mezítelen halottak sorakoznak, és miért vetkeztették le őket? kérdezi danilo, azt nem lehet tudni, mondja anya, és egy másik csatornára vált, a kékek sem tudják, hogy miért vetkőztette le őket valaki? kérdezi danilo, azok sem, mondja anya, és akik megölték őket? kérdezi danilo, azok biztosan tudják, mondja anya, és ki ölte meg őket? kérdezi danilo, azt se tudja senki, válaszolja anya, a csetnikek?

És a Nagy Megmérettetés előtt két nappal, a Kampány Csend Napja előestéjén még mind együtt ültek a tévé képernyőjén. Az előző hetek-hónapok választási ütközeteiben kicsorbult pallosok, bárdok, vériszamos harci szekercék mind a lábnál, a földön hevertek. A Vasfejű, a Nagy, a Dagadt, a Hófehér, a Dandy és az Üstökös. Sisakrostélyok a homlokon, a vértek kifűzve, a lovagok annyi nehéz ütközet után az utolsóra várnak.

Ez az első interjúd, úgymond?

Ez. Nem igazán szeretem ezt a műfajt.

Pedig ha az ember interjút ad, forog a neve, benne van az irodalmi életben…

Az irodalmi élet és én nem igazán vagyunk egymásra kíváncsiak. A hetvenes években, amikor én kölyökkutya voltam, az irodalmi élet számomra nem volt valami vonzó, és azóta sem az. Ha valaki idejében olvasta a Mester és Margaritából a Tömegsír jeleneteit, akkor nem nagyon vágyódik az irodalmi életbe.

A mi utcánk alig egy kilométer hosszú földút, a faluba tartó műútból ágazik, valamikor az is földút volt, aztán kikövezték, aszfaltozták, ezt nem. Lehetett volna ez is a falu főutcája, ha nem szegény emberek lakják, akik az utca melletti, egykor belvizes legelőn vertek vályogot, tapasztó földet a házukhoz. Később az egész falu odajárt, a patakból hordták a vizet, gúlákban száradt a vályog, tavasszal, ősszel egy nagy tó lett az egész legelő az esőtől. Ez a feltúrt, gödrös rét választja el a falutól az utcát.

A választások múltával és az újmagyarfelelőskormány megalakulása után már csak két eldöntésre váró létkérdés marad Magyarországon. Az egyik, hogy lehet-e bajnok a Békéscsaba, a másik pedig, hogy ki lesz az a szerencsétlen, akit akarva vagy akaratlan belenyomkorásznak a Magyar Televízió elnöki székébe. Az előbbi kérdés, amely a Nagy Magyar Nemzeti Sorskérdések egyik legfontosabbika, komplexitásánál fogva meghaladja erőinket, arról már nem is beszélve, hogy olyan filozófiai mélységek feltárását igényelné tőlünk, amelyet már csak terjedelmi okokból sem vállalhatunk. Tudja a fene.