A koncerted plakátján három finom X. Ez mit jelent?

Az a Ki mit tud, amin először nagy nyilvánosság előtt megjelentem Gergely Ági osztálytársnőm és barátnőm oldalán, hát az bizony ’62-ben volt, idestova három évtizede. Ez pedig elég kerek évforduló ahhoz, hogy együtt megüljük, és egy nagy zenélést csapjunk.

Hogy válogattad össze a dalokat? Milyen szempontok szerint?

Lesznek egészen régiek is, a kezdetektől egészen 1992-ig.

Két évvel ezelőtt valahogy így szólt a Pontreklám: „Rossz könyvet itt nem talál.” És most?

Most ez lehetne a szlogenünk: „A jó könyvet itt megtalálja.” Hogy csak jó könyveket áruljunk, azt nem engedhetjük meg magunknak, de egy bizonyos „szeméthatárt” meghúztunk. Ha az ember egyszer úgy dönt, hogy könyvesboltos lesz, akkor kell hogy valami értelme is legyen.

Az ismétlés a hatvanas–hetvenes évek fordulóján az analitikus és szeriális képzőművészet egyik alapvető eljárása volt. Nemcsak a geometrikus absztrakció „szisztematikusai”, de a strukturalizmus eredményeit szívesen gyűjtögető minimalisták s a tudományos vértjüket büszkén csillogtató konceptualisták is gyakorta alkalmazták, nem ritkán oly mérvű doktrinérséggel, mintha az irodalom- és művészetelmélet által megfogalmazott szabályok egyben szigorú és áthághatatlan használati utasítások is lettek volna.

Sok divat dívik a mai irodalombírálatban. (Például az, hogy divatnak bélyegeznek bizonyos gyakran előforduló jelenségeket, amit én mélyen elítélek.)

Szokás mondani például, hogy bizonyos irodalmi művek rokoníthatók bizonyos zenei formákkal. Ami, ha jól meggondoljuk, jó nagy hülyeség. Hogyan is lehetne egy szonett hasonló egy vonósnégyeshez? Vagy egy novella egy szonátához? Vagy egy regény egy szimfóniához?

De ha még jobban meggondoljuk, ez nem is olyan hülyeség, sőt.

Fél évig Bécsben voltál egy ösztöndíjjal, és Wittgensteint fordítottál, a Vermischte Bemerkungen című könyvét, amit halála után állítottak össze a feljegyzéseiből.

Ez az összeállítás Wittgenstein életbölcselete: esszéista, moralista, művészi és vallásos életét érintő gondolataiból a legszebb könyve lett, amely egészen új oldalát mutatja meg. Négy hónapig dolgoztam mondhatni éjjel-nappal, ültem a lakásban, Bécset meg sem néztem, fordítottam, fordítottam és hiába.

Fokozatosan feledkeztünk meg Karinthyról. Róla, aki a Nyugat nagy gárdájának sportoló népszerűségű képviselője volt, kinek egy ország figyelte lélegzetvisszafojtva agyműtétjét, hogy aztán halála után szinte hónapok alatt törölje ki emlékezetéből személyét és életművét. Volt később némi Karinthy-reneszánsz az ötvenes-hatvanas években – a humorista redivivusa volt ez mindenekelőtt.

Húsz évvel ezelőtt olvastam ezt a darabot, s szerelmes voltam belé. Emlékszem, milyen megsemmisítő hatással volt rám, 1972-ben. De ez akkor volt – a dráma arról a „másik világról” szólt, itt-ott utalva a miénkre is. A „szörnyű” kapitalista valóság azóta a mi valóságunk lett. És John Osborne műve, a Dühöngő ifjúság most a szó szoros értelmében mirólunk szól. Rólam, a családomról, a barátaimról. Az én nemzedékemről, amely nem kell senkinek, megveti önmagát, mindent és mindenkit utál, belegabalyodott és belefáradt az igazságkeresésbe. Abba, hogy oly sokféle igazság van.

Kovács Péter: Köszönöm a méltató szavakat, de nincs szó búcsúról. Végül is most csak az igazgatóságról köszöntem le, és nem szeretnék elmenni innen, és remélem, nem is fognak elkergetni. Igyekszünk folytatni azt a munkát, amit eddig csináltunk, ha más pozícióból is. Az elmúlt harminc évben egyébként hozzá voltunk szokva nehézségekhez, hogy finoman fogalmazzak, de az is igaz, hogy most valami egészen új dolgot kell megtanulnunk.

Eddig egyfajta partizánharc folyt.

„Mindent egyedül szereltem fel (villanyt, színpadot stb.). Ezért csak 11 órakor kezdhettünk. Benjámin, a rekommandőr* igen rossz volt, sokszor emiatt mérgelődtem. Később helyette rekommendáltam. Különben jó nap volt. Az előadásoknak sikerük volt. Műsor: Vitéz László és az Ördög, A csodaláda, A krokodil. Villany az erdésztől. 24 előadás volt. A mikrofonnal jó volt dolgozni, nem rekedtem be, csak másnap a szörnyű fáradtság. Csak így tovább.

Kiadások:

„A személyi kultusz elleni harchoz – ha arról van szó – feltétlenül hozzátartozik a szocializmus tisztult perspektívájának ábrázolása is, mert enélkül maga a harc is veszedelmessé válhat.”

1969 januárjából valók e sokatmondó intelmek. Alig hinnénk, hogy egy film kapcsán íródtak, hogy nem vezércikk, hanem kritikarészlet. A cseh új hullám egyik legérdekesebb filmjét, A tékozló fiú visszatérését mutatták be ekkor, néhány éves késéssel nálunk. Kényes időszakban: Prágát már megszállták, de a „normalizálás” csak holnap, csak tavasszal indul.