Az író invenciózus monográfusa és apologétája, a nemrég elhunyt Grezsa Ferenc (az apa; íme, van eset, amikor az apák a jobbak) találóan arról írt, hogy Németh László munkásságában két „alkotásmodellt” lehet megkülönböztetni: a tanú „nyitottabb, kereső alkotásmodelljét” s egy másikat, egy „jellegőrző, statikus” modellt. Ez utóbbi főleg az 1936 utáni időszak írásaira jellemző, különösképpen a Kisebbségben-korszakra (1939–1942). A két modell persze nem választható el élesen egymástól.

„Hogy önmagunkkal békességben éljünk”

„Legjobb tudomásom szerint az emberek csordába vagy hordába verődése után az első szavuk ez volt: ember. Mintegy saját magukra használták jelzőként.

Az idegen általában az ellenség szinonimája volt. Azt hisszük, régen túljutottunk már ezen, ám úgy látszik, újra és újra szembe kell néznünk ezzel a szemlélettel.

Könyvkiadásunk mint porábul éledő főnix röppent föl az idei ünnepen, versek, regények, közirodalom, igazi könyvek, lehet megint olvasni. Az elmúlt három év az újságok, mindenféle zsurnalizmusok ideje volt, kitört a sajtószabadság, ránk tört a szabad sajtó. Könyvek helyett (nagy tisztelet a kivételnek) cikkek válságba került kiadókról, privatizációs feneségekről, fejcserékről, íróink mintha felhagytak volna a szépírással, közszerepeltek, nyilatkoztak és kinyilatkoztattak, állásokat foglaltak. A kiéhezett olvasók pedig berendezkedtek kedvelt klasszikusaik újraolvasására.

Mi köti össze a Fekete-erdőt a Fekete-tengerrel?

Mi köti össze a szülőházam utcáját, a Farneto utcát azzal a hellyel, ahol meg fogok halni? Nem tudom. Azt hiszem, az élet, a történelem véletlenszerűsége, esetlegessége, csúfondárossága. A Duna útikönyv, de végső soron egy élet története. A bizonytalan, talán nem is létező kezdetektől utaztat a bizonytalan végig. Önmagát, önmaga helyét keresi az utazó, és végül rájön, hogy talán nincs is ilyen hely. Hogy milyen gyönge is az ő identitása.

Csak aki úgy tudja hallgatni az embereket, mint te, Jutka, annak beszélnek olyan őszintén. Csodálatos dolgokat mondtak el neked.

Amit az emberek megélnek és megpróbálnak feldolgozni vagy nem tudnak feldolgozni, azt éjjel-nappal mondják magukban, és csak mondják-mondják, úgy alakul a történet, mint egy agyongyúrt kenyérgalacsin.

Vagyis hát most is szép, s hogy mennyire, az június 3-án mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Másfélszáz művész jelentkezett a felhívásra – köszönöm nekik –, hogy bizonyítsa és illusztrálja a kijelentés igazságát, s hogy – egyáltalán nem mellékesen – egy meglehetősen tágas kiállítás keretében adjon alkalmat bizonyos konzekvenciák levonására. Mert hiszen ha eltekintünk a dolog demonstratív jellegétől, ha egy pillanatra elmellőzzük az érzelmeket, akkor végeredményként méretes és testes tárlatot kapunk, mely akarva-akaratlanul is keresztmetszetet ad a kortárs művészet helyzetéről.

A „szegény-művészet” – az olasz származású arte povera – a dadaizmus schwittersi értelmezésének érveit rakta új rendszerbe a hatvanas–hetvenes években; szeszélyes szerkezetek mintegy önmagukat rótták össze a használhatóság peremén tengődő anyagokból, hogy anarchisztikus konstrukciójukkal különös mítoszok vagy legalábbis mítoszokra emlékeztető homályos és elharapott történetek színtereiként, kulisszáiként szolgálhassanak, a dada befelé irányultságánál tágasabb gesztussal.

Felkérik a neves történeti festőt, hogy alkosson egy képet, emlékezve a daliás időkre, például a török–magyar harcokra. Időre el is készül a festmény, amely nem más és nem is több, mint egy kietlen puszta, végtelen horizonttal, csenevész növényzettel, egy kóborló, gazdátlan ebbel és mozgalmas gomolyfelhőkkel. A kritikai megjegyzések nem maradnak el, de a festő nyugodt öntudattal válaszol. „Hogyne lenne ez csatakép?! A festmény arról szól, hogy a törökök már győztek Mohácsnál, de most éppen csapatösszevonással vannak elfoglalva. A magyarok pedig már vesztettek és visszavonultak.

Azt nagyjából tudjuk – hála az amerikai filmeknek –, hogy ki a producer. De a menedzserrel már gondok vannak. Eddig úgy tudtuk, hogy ő az, aki a sztárok ügyeit intézi. De újabban feltűnt egy másik menedzser is, a gazdasági, ő az új kelet-európai idol. Olyan vezetőféle.

Nem a vezetés a lényeg. Minden menedzser jó ismerője valamely területnek, azért ő a felelős, és önálló döntéseket hoz.

Milosz nevezetes esszékötete a háború utáni lengyel emigránsirodalom legismertebb műve. A nem cenzúrázott magyar sajtó is alapműként kezelte a nyolcvanas években, tíz éve az Új Symposion, hat éve a Máshonnan Beszélő lengyel számában, három éve a Hitelben jelent meg egy-egy fejezet. A brutalizált kultúra leírását – Indonéziától Jugoszláviáig – főként olyan országokban tanulmányozták nagy haszonnal, ahol e könyv téziseit könnyűszerrel le lehetett fordítani a helyi viszonyokra.

A képlet látszólag egyszerű.