A Spiegel például nemrégiben terjedelmes esszét szentelt a tárgynak, Csak a válás tartós címmel, amelyből megtudjuk, hogy a társadalom „szingularizálódása”, azaz a magánélet alapstruktúráinak (házasság, család, rokoni kapcsolatok, együttélés) felbomlása vészes ütemben folyik. Jelenleg a volt NSZK területén 12 millióan élnek egyedül, majd 60 százalékkal többen, mint 15 éve. Két házasságra átlagosan egy válás esik, és sokan már meg se kockáztatják a kevés sikerrel kecsegtető vállalkozást.

Mivel megint nyár lett, és nyáron nagy a nyüzsgés a városban, úgy gondolta A KÖR, hogy újabb nagyszabású fesztivállal piszkálja a publikumot. A július 8–19-ig tartó esemény az ATLANTISZ, avagy a süllyedő kultúra kétségbeesett címet kapta, bár témája és központi szervezőelve a játék volt. A fesztivál előzménye ugyanis egy országosan meghirdetett társasjáték-pályázat volt. A szakértő zsűri feladata egyszerűen az lett volna, hogy kipróbálja a játékot.

A kelet-európai „fellazítási” majd demokratizálási folyamatokban kétségkívül az előőrs szerepe jutott egy bizonyos Soros Györgynek, aki tárgyszerűségében nyugatiasán, alanyiságában pedig közép-európai módon teremtett lehetőséget „átállítani a váltókat”. S talán ez jelzi a leginkább, hogy tulajdonképpen nem is pénzről volt szó. Azaz nem elsődlegesen pénzről. Persze a fennálló rezsimek korruptsága lehetőséget adott némi pénzzel is megtámogatni az érveket.

Ráday Eszter: Nemrégen olvastam egy kis publicisztikádat a Magyar Narancsban. Úgy fejeződött be, hogy gyerekkorodban gyakran volt egy rettenetes álmod: becsöngetsz abba a lakásba, ahonnan nemrégen kitelepítettek, egy oda betelepült párttitkár kislánya nyit ajtót, és azt mondja, hogy már nem ti laktok itt Aztán úgy folytatod, hogy mostanában van egy még sokkal rémesebb álmod, hogy tudniillik becsöngetsz mint kislány ugyanabba a lakásba, és azt mondod ennek az oda betelepült gyereknek: már nem ti laktok itt, most már mi fogunk itt lakni.

Rakovszky Zsuzsa: Már régen szeretném megkérdezni, voltaképpen honnan tud mindent Mándy Iván, már úgy értve, hogy honnan tudja például, miről beszélgetnek a gimnazista lányok a tízpercben, meg a kábítószercsempészek a barátnőikkel, és így tovább? Elég ehhez járkálni az utcán, ülni egy padon és figyelni? Vagy ezt az ember egyszerűen tudja?

Mándy Iván: Azt hiszem, elég, és azért pontosan persze nem lehet tudni. Pontosan soha semmit nem lehet tudni, de úgy valahogy a légkörből lehet tudni, hogy miről beszélgethetnek.

R.

Az 1967 óta rendezett Országos Kisplasztikai Biennálék mindig kis kiállítások voltak. Nemcsak azért, mert nem jutott számukra különösebben nagy hely – Pécsett, ahol ezeket a tárlatokat a kezdetektől befogadják, majd kinyitják, nem is igen akad méretes tér ilyesfajta ügyek számára –, hanem mert mindig dúlt valami fontosabb is e nemben. Egyrészt a híres biennálék, melyeknek, ha végeredményben semmi közük nem is volt egymáshoz (s a legkevésbé hozzánk), volt annyi erejük, mellyel „kívülről” is elnyomták a mi kis itthoninkat.

– Utolsó megjelent könyvednek, A barátom regényének főhőségről azt írta egy kritikus, olyan, mint egy mezei rágcsáló, a rozsomák: domesztikálhatatlan, befoghatatlan, szabad. Van-e hasonlóság közted és a hősöd között?

– Mivel nem azonosítom magam a főhősömmel – nem is tehetném –, nem mondhatom el, hogy olyan vagyok, mint a rozsomák, hiszen azt sem tudom pontosan, milyen az a rozsomák.

Ismét hazatért egy magyar tollból külföldön született „alapmű”. (Jó érzés leírni, hogy legalább ebben gazdagok vagyunk.) Ráadásul a legjobb pillanatban történt ez a hazatérés. Mintegy két esztendeje nagyobbrészt azzal vagyunk elfoglalva, hogy ténylegesen és gondolkodásban magunk mögött hagyjuk az előző négy évtizedet, s közben elemezzük és tudatosítsuk, miként is sikerült kilábalnunk a „népi demokráciának” nevezett pártállam korszakából.

A Jászi Oszkár Kör (JOK) a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen alakult 1985 októberében. A kör története talán két szakaszra bontható. Az első szakaszban a szaktudományos, ismeretterjesztő jelleg dominált. Tagsága igen heterogén volt: reform-KISZ-esek, népiek, liberálisok, anarchisták, trockisták. Az összetartó erőt közöttük elsősorban Nagy Pista, a Történelmi Intézet akkori könyvtárosa teremtette meg és az az általános felismerés adta, hogy valami nem stimmel az egyetemen, a városban, az országban. Eleinte a kör nem volt egyéb eseményekre összeverődő szerveződő hallgatóságnál.

Kisbali László: „Vagy – álmok, netovábbja – gondolok / adókedvezményes / dohánytőzsde-bérletre.” Megvalósult-e az álom? Van-e ma, „Pákozd és Isaszeg után” Petri Györgynek „dohánytőzsde-bérlete”?

Petri György: Hát szeretném, ha lenne, bár a dohány az mindig állami monopólium volt. De a kiegyezés után bérleti jogot és adókedvezményt adtak azoknak, akik ’48-ban érdemeket szereztek.