Történelmi és morális megfontolásból vissza kell adni a piaristáknak kápolnájukat – állt abban a levélben, melyet az egyetem vezetősége „föntről” kapott, és amely megpecsételte az Egyetemi Színpad sorsát. A vezetőségnek ezután sok választása nem volt: rövid töprengés után magukévá tették a történelmi és morális megfontolásokat, és úgy döntöttek, a bölcsészkar épületében valóban elengedhetetlenül szükséges egy római katolikus kápolna létesítése.

Egyedülálló intézmény volt az 1957-ben létrehozott Egyetemi Színpad. A másság adta egyedülállóságát. Más volt, mint egy művelődési ház, más, mint egy mozi, színház vagy klub, de e funkciók együtt voltak meg benne. Abban az időben vált fontossá, amikor a kultúrpolitika közeledett az értelmiséghez, nyitottabbá vált a nyugati kultúra értékeire.

Az Egyetemi Színpad érzékenyen reagált a változásokra, és az elsők között volt, akik kihasználták ezt az ideológiai lazítást.

Az elmúlt év nagy sikerű Szinyei Merse Pál-emlékkiállítása után a Magyar Nemzeti Galéria most a közelmúlt egy évtizede képzőművészetének bemutatását vállalta egy aktualitásokban dúskáló művészettörténeti kézikönyv emelkedett szintjén. Kétszáz remekmű látható a kiállításon – olvashattuk közvetlenül a megnyitó után a Magyar Nemzetben.

George Tabori, azaz Tábori György a német nyelvterület egyik színházi fenegyereke. Kissé bizarr e megállapítás, mivel a magyar származású, brit állampolgárságú író és rendező a hetvenhetedik esztendejében jár. De tény, ami tény: mióta Tábori – több mint két évtizede – Németországban, illetve Ausztriában él, minden színházi megnyilvánulása esemény, szélsőséges indulatokat vált ki, s bemutatóit gyakran kisebb-nagyobb botrányok kísérik. Miközben a legjelentősebb színházrendezők között tartották és tartják számon, saját színházat csak 1987-ben kapott Bécsben.

Azt hihetnénk, Petőfi a lánglelkek materializálódási versenyén, a bronzba, kőbe, olajba és egyebekbe merevülési számban az élen vagy legalábbis az érmesek között végezne.

A szovjet birodalom bomlását látva nem elhanyagolható kérdés, hogy milyen szellemi hagyományokra támaszkodhat a széthulló monstrum romjai között meginduló „újjáépítés”, milyen eszmei-politikai alternatívákat nyújt az orosz gondolati-filozófiai tradíció. Az eddigi történelemtől eltérő, gyökeresen más jövő elgondolását sokunk fejében megnehezíti a feltételezés, miszerint „a szovjet kommunista birodalom – szellemi szerkezetét tekintve – meglepően hasonlít a moszkvai ortodox birodalomra”.

1989 nyarán döbbenten néztük azokat a képsorokat, melyek a pekingi Tienanmen téri tüntetők vezetőinek nyilvános kivégzéséről készültek. A júniusi vérengzés brutalitása így vált teljessé a szemünkben, mert míg itt Kelet-Európában is félni kellett egy esetleges erőszakos rendőri-katonai akciótól (lásd Belgrád), a megtorlás sohasem terjedhetett addig, hogy a lázadókat valamilyen tömeglátványosság keretében büntessék meg.

A vágyott közép-európaiság nemes ideájához méltó Közép-Európa ma utópia.

A közös kukoricára térdepeltetett nemzetek lassan föltápászkodnak, de zsibbadtságukat feledve máris acsarkodnak egymásra; gondolatközösségről beszélni merő naivitás. Történelmi paradoxon, de hatvan-hetven évvel ezelőtt az egymással szembefeszülő és gyűlölködő országok – miközben nem lehetett olyan kicsiny kanál, melybe ne tudták volna a másikat belefojtani – a civilizáció bizonyos szférájában egyformán gondolkodhattak, azonos módon működhettek, s ezt tudták is egymásról. Közép-európaiak voltak.

„Két művész, két világ” – így szokták mondani. Most azonban a „két művész” bevallottan is hasonló ideálokhoz vonzódik, s ha gyorsan szétnézünk a teremben, úgy tűnik, hogy a megoldásaik is igen hasonlítanak egymáshoz; talált tárgyak új funkcióban, talált tárgyak szokatlan együttessé fűzve, érzelmek, misztikus sejtések itt is, ott is.

Hosszú folyosó

Klasszikus zenemű nyikorog-csikorog egy szál hegedűn az új Jancsó-film valamelyik hosszú folyosóján. A film maga azonban csöppet sem „klasszikus”. Tulajdonképpen nincs is stílusa: egy hajdan jelentős formaművész, a filmnyelv egyik forradalmasítója és megújítója botladozik e stílustalan zűrzavar folyosóin. A vásznon látható hegedülő alak valamiképpen a régebbi Jancsó-filmekben éneklő és gitározó narrátor (Cseh Tamás) utóda is lehetne, de épp az ellentéte: Bocskay-ruhás, vitézkötéses, anakronisztikusan idétlen figura.