Valami viccgyűjtemény? Poénvadászat? A hülyeség csokra? Vagy netán a bölcsességek gyűjteményének paródiája?

Graffiti-kézikönyv. Na ne. Fából vaskarika. Falfirkák, irományok, amint szép sorjában bemasíroznak egy könyv lapjaira. Elő a fantáziával, elő illúziógyártó masinámmal, egy ugrás, és lent vagyok a téren, aztán az utcákat rovom, fáradtságnak persze nyoma sincs, hogyan is lenne, amikor végeláthatatlanul sorjáznak elő a szövegek, egyik a másikba kapva: „Ide figyelj, engem nézz!” és már vonszolnak is magukkal tovább. De az illúzió valahogy mégsem az igazi. Nem megy.

Graffiti/Your Graffiti Handbook
Pátria Könyvek
Válogatta, szerkesztette és fordította: Salamon Gábor és Zalotay Melinda
Borító és könyvterv: Erdély Dániel




Graffitik. Falfeliratok. Tájékozódási pontok a városban. Bombabiztos jelentések egy bizonyos korosztály (?), egy bizonyos réteg (?) hangulatáról, gondolkodásmódjáról, eszméiről, vonzódásairól, divatjairól. Kik ők? A kötet grafikusa már tudja!?

Üzenetek. Egészen mindennapi üzenetek. Ide és ide mentem.

„A közép-európai paranoia az, amikor az ember azt hiszi, hogy üldözik, amikor üldözik” – morogja az ember a halhatatlan Esterházy-aranyköpést. De aztán eszébe jut, hogy rendszerváltás volt, nincs mitől félnie, és befordul a Petőfi Irodalmi Múzeum kapuján, hogy ott legyen a „Tiltott zászlók alatt” – a magyarországi szamizdat utolsó évtizedéről szóló kiállítás megnyitóján. Pedig az a szürkekabátos, ott a kapunál csak rendőr lehet… Végül is, gondolja az ember, miközben felmegy, lehet, hogy kiállítási tárgy ő is.

Az a baj velünk, illetve nemcsak az – van velünk annyi, hogy hajjaj! –, hogy nekünk még szuvenírjeink sincsenek igazán. Bezzeg mások! És főleg, persze már megint, a németek! Azok a nett kis csomagok, benne a Fal morzsáival! És persze veszik, mint a cukrot! Pedig az ötlet a miénk volt – de a vasfüggöny (arasznyi drótocskái) már megint a nyakunkon maradt(ak)… Vagy a „kommunizmus utolsó lehelete”! Pedig az ötlet nem is a miénk volt, hanem az izraelieké (akiket ugye csak orientációs fordulatként szeretünk, de össznemzetileg, az össznemzeti szívünkből nem igazán…).

Sztálin fütyült a külvilágra, a közvéleményre és más effajta imperialista-kozmopolita baromságokra. Annyi embert csukatott és gyilkoltatott le, amennyi jólesett neki, és – mint tudjuk – az ezzel kapcsolatos jogi kérdéseket illetően sem volt szívbajos.

Sztálin generalisszimusz fütyült az etikettre, a divatra is, és az egyenruhákat szerette. Utódai nyakkendőt kötöttek, és kedvenc szokásukká vált nyugati államférfiakkal fényképezkedni. Nekik valamiért igen fontos lett, hogy mit gondol róluk a világ.

„Megtalálták a pokol bejáratát!” – adta hírül a minap az örvendetes hírt a moszkvai televízió híradója, s a nyomaték kedvéért meg is szólaltatták a magát hangsúlyozottan ateistának valló geológusprofesszort, aki tudós alapossággal számolt be szibériai expedíciójuk során látott szarvas lényekről s a titokzatos barlangból hallatszó emberhangokról.

Nem tudom, hogy a moszkvai avantgárd-underground kulturális gyülekezet, a tuszovka, megválasztja-e a maga „év emberét”. Pjotr Mamonov mindenesetre sikerrel pályázhatna a címre.

Mamonov a Zvuki Mu elnevezésű rockcsoport központi figurájaként robbant be a szovjet hétköznapokba 1985 táján. A Zvuki Mu nem volt elszigetelt jelenség, hiszen az évtized derekán már megindult az új mondanivalót sokféleképpen artikuláló rockegyüttesek kavalkádja, ahogy Nyugaton nevezték: a vörös hullám.

Utólag, a vetítés után bizonyos idővel válik csak bizonytalanná a néző: igazán jó filmet látott? Makk Károly alkotása a vetítés alatt hatalmában tart: feszültsége van, jó ritmusa, és a fekete, kegyetlen jeleneteket izgalmasan ellenpontozza humorral, könnyes érzelemmel, lélegzetvételnyi viharszünetekkel. 1958 őszén vagyunk, a halálraítéltek cellájában. A film hat hőse közül befejezéskor csak egyetlenegy van életben, az idős professzor. A filmet keretbe zárja a közönyös hullaszállítók hajnali koporsórakodása.

Amikor ez év májusában Carpentras zsidó temetőjét feldúlták és meggyalázták, minden liberális és minden demokrata – pártra, színre, felekezetre való tekintet nélkül – megmozdult Franciaországban. Mindenki, a köztársasági elnöktől az utca emberéig, a maga eszközeivel jelét adta tiltakozásának és szolidaritásának. Azt, ami történt, egységesen nemzeti ügynek tekintették.

A Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöksége több mint két hónapos vita végére kívánt pontot tenni – a maga sajátos módján –, mikor november 21-i határozatával a stúdió elnökségétől megvonta a bizalmat, és a stúdiót feloszlatta. Ahhoz, hogy a mi álláspontunkat e kérdésről érdemben kifejthessük, célszerűnek látszik röviden felvázolni az előzményeket.

Szeptember 24-én Timár Péter – a szövetség új főtitkára – egy stúdió-összejövetel keretében kifejtette elmarasztaló véleményét tevékenységünkről.