Az Európa Könyvkiadó az idei könyvhétre megjelentette Wiesenthal: Az igazság malmai című memoárkötetét, pótolva ezzel több évtized mulasztását. Igaz, 1970-ben már magyarul is hozzáférhetővé vált a szerző A gyilkosok közöttünk járnak című leleplező, náciellenes munkája, de mintegy csak suba alatt.

Kezdetben voltak a liberális KISZ-titkárok, akik nem tartották rendszerellenesnek a hosszú hajat és a nyílt színi csókolózást. Aztán jöttek a liberális párttitkárok, akik immár nem ellenezték a géemkákat, kivált ha maguk is sápot szedhettek belőlük, miközben az eladósodás mértékével egyenes arányban nőtt a „piaci szabadelvűség” népszerűsége. Ekkoriban a liberalizmus, ahogyan Szabó Miklós fogalmaz, „a politikai közömbösség ideológia nélküli ideológiájának számított. Nem csoda, hogy a demokratikus ellenzék csak habozva társította szabadelvű nézeteihez a liberalizmus címkéjét.

Tisztelt Rektor úr,
Kedves Sváby Lajos!


Titkárnőd által küldött üzenetedhez híven írásban teszem fel kérdéseimet, bár meg kell mondanom, furcsállom, hogy a beszélgetésnek (interjúkészítésnek) miért ezt a formáját igényelted. Sem ellenséged, sem barátod s újságíró sem vagyok, aki(k)től esetleg rutinból tartanod kellene, így igazán nem értem, miért ne találkozhattunk volna.

Első kérdésem mindjárt ez: miért választottad ezt a meglehetősen merev eljárást?
A második: 1990. novembertől 1991.

Sülöget lefelé az Új Hölgyfutár című „maművészeti magazin” képéről a bőr. Mint a Népszabadság május 27-i számából értesülhettünk, a Nemzeti Ellenzéki Kerekasztal – Torgyán József múlt heti parlamenti hozzászólása nyomán – javasolta a címlap grafikusának, Bernáth(y) Sándornak kiutasítását az országból.

A megtört léniák közé fogott fekete-fehér rajzolat a tematikus lapszám tartalmára utaló RÉM címsor és egy bizarr kijelentés („A magyarok zsenik”) között látható.

„Miért nézed folyton ezeket az ugyanolyanokat?” – kérdezte vasárnap este a híradó alatt, szobájából kisomfordálva Panni (Manó már aludt). Kislányomnak ezúttal nem volt igaza. Legkedvesebb híradóm szereplői egyre tévésebb személyiségek lesznek. A vasárnapi műsorvezető például roppant civil kurázsiról téve tanúságot, félbeszakította legfőbb hivatali főnökét. Komor gesztusaiból ki-ki érthetett: mit beszél itt a televízió elnöke a „helyzethez” vezető okokról, mondja meg egyenesen: lesz-e hétfő reggel adás a Tv2-n vagy sem.

Ritkán tapasztalható szellemi és érzelmi bőségben (másfajta nem jutott) láthattunk az elmúlt hetekben jelentős kiállításokat Budapesten. Nem mintha más tavaszokon nem lett volna elég tárlat, de most mintha koncentráltabban s értelmesebben gyűltek volna össze a dolgok. Talán azok a magok keltek ki, melyeket évek óta vetegettek a Műcsarnok vagy a Nemzeti Galéria napszámosai, hogy a város nagyszerű klímája épp most szökkentse szárba őket.

Elgondolkodtató, hogy

– amikor kulturális életünk ilyen aggasztóan beszűkült;

– amikor korántsem a művészet, az esztétikum kérdései, hanem a puszta anyagi létezés személyes és társadalmi méretű súlyos gondjai sokasodnak;

– amikor a mi szűkebb szakmai közéletünk az egzisztenciális tanácstalanságtól az értékrendek bizonytalanságáig ezernyi súly alatt gyötrődik;

– amikor ez a szakmai közösség még nem is igényli igazán az elmúlt évtizedekkel való szembenézést;

– amikor a környezetkultúránkért felelős szakmai intézmények, testületek működésének és a

Hiába, nem megy. Túráztassam, ahogyan csak bírom a fantáziámat, nem tudom elképzelni Konrád Györgyöt, amint a hadügyi tárca élén a Kossuth téren csapatzászlónak tiszteleg. Eörsi Istvánt se, amint a belügyi bársonyszékben hátradőlve bírálja a rendelkezésére álló erők effektivitását. Sőt, hogy igazságos legyek Csoórit és Csurkát sem.

Alekszandr Szolzsenyicin viszont egyáltalán nem festene holmi életre kelt quid pro quóként.

A vita – úgy látszik – eldőlt. Úgy látszik, Szolzsenyicin nemzeti konzervativizmusa végképp félresöpörte Szaharov törékeny liberális alkotmányeszméit, s nyomában ellenőrizhetetlenül támadnak föl azok a vad indulatok, amelyek az oroszság visszaperlésével akarják kitölteni a szovjetség térvesztése nyomán támadt több földrésznyi űrt. A sokfelé ágazó Szolzsenyicin–Szaharov-vita végére egy minapi moszkvai hírműsor tett pontot.

Jóllehet, immár nyolcadik éve (mióta diplomát kaptam a Képzőművészeti Főiskolán) nem sokat hallok az iskoláról – most mégis hónapok óta lázban égek. Hallom a jó híreket. Diáklázadás! Reform! Végre az igazi szakma képviselői a katedrákon!

Az ósdi kapuk csikorogva kitárulnak!

A művészpalánták ezentúl házon belül találkozhatnak hazánk élő művészetével! Nem kell füstös presszókban, sötét magánlakásokon szorongani friss levegőért, világosságért! Hiszen tágas az iskola, sok minden elfér benne.