Harminc történet és harminc testrész. Ahogyan egy kritikus már kiemelte (Károlyi Csaba: Harminc kicsi testrész. ÉS, LV. évf. 28. szám, 2011. július 15.), úgy áll össze a kötet a harminc rövid prózából (címe szerint mindegyik valamelyik testrész története), ahogyan az emberi test az egyes testrészekből. A test egyes tagjai nincsenek feltétlenül szoros kapcsolatban egymással – példának okáért a hátunk és a lábunk nagyujja vagy akár az orrunk egészen különböző funkciót látnak el –, de az egész normális test úgy áll össze, hogy van benne csont is meg vér is meg máj, meg van kar stb., egészen a legparányibb alkotóelemekig. Vagyis maga a test is egy titokzatos és bonyolult kozmosz, melynek működése nagyon finom és összehangolt munkát igényel az egyes testrészektől.

A terjedelemre is jelentős Esterházy-életmű számtalan könyve kisprózákból, kis­epikai művekből, kisebb töredékekből, mikrotörténetekből, anekdotákból áll össze. Elég felidézni például az 1995-ös Egy nőt, a számozott mondatokból álló Harmonia caelestist vagy a legutóbbi Estit. Közös jellemzőjük e köteteknek a szövegkörnyezetükkel jelentéstöbbletet kapó vagy jelentésmódosító hatáson áteső mikrotörténetek, kisebb-nagyobb töredékek halmozása; ugyanígy a „nő”, az „édesapám” vagy az „én/Esti” egymással egyenrangúnak beállított, azaz első blikkre egymással mellérendelt – és sok esetben másodszori olvasásra sem alárendelő – viszonyba kerülő szövegsorozata, másképpen mondva szériája.

Ha azt mondom, hogy ismertem őt, máris pontosítanom kell magam. Leveleztünk, és folytattunk jó pár hosszú telefonbeszélgetést azt követően, hogy 2003-ban elnyertem egy ösztöndíjat Rubin Szilárd életművének a kutatására. Akkor már hosszú ideje Tapolcán élt, visszavonultan és elfelejtve. Meglepte, hogy egyszerre csak fölbukkant valaki, aki az ő munkáival foglalkozik. És persze örült is neki, nagyon segítőkésznek bizonyult, jó néhány dokumentummal ellátott. Ekkor még előtte voltunk a Csirkejáték harmadik (különösebb visszhangot nem verő) kiadásának és jóval előtte a németországi felfedeztetésének (amely aztán nagy visszhangot vert idehaza is).

Hadd kezdjem a végén, amiképpen Tarr Béla A torinói ló című filmje is valahol a világ végén indítja történetét, hat nappal a teljes sötétség beállta előtt. Mert akkor minden fények kihunynak. Nem titok: így zárul a film. Vásznon, nézőtéren teljes a sötétség. Senki nem mozdul. Vannak filmek, amelyek után illik ülni még egy kicsit a nézőtéren, jelezve, hogy a befogadás nem ért véget a stáblista megjelenésével. A mozigépész tudja ezt, és kivár. Alatta: sötétség és némaság. Én meg ott szorongok a megilletődött nézők között, a kripta-mozdulatlanságban, és mi tagadás, felettébb tanácstalan vagyok.

A múltfeldolgozás, a felejtés leküzdése elsősorban a jelent szolgálja, akár kollektív, akár egyéni szinten megy végbe. Hiszen csakis akkor jöhet létre egy jobb, demokratikusabb társadalom, és benne jobb egyének, ha ez a nehéz munka minden szinten lezajlik. Európa keleti fele ebben nem jeleskedik, s mi, magyarok főleg nem, mert a rendszerváltás óta tulajdonképpen csak a restanciákat lehetne sorolni. Elég csak megemlíteni azt a kollektív tehetetlenséget, ami például az ügynöktörvény létrehozását gátolja, folyamatosan visszaveti. Amíg ez a munka nem zajlik le – márpedig össztársadalmi szinten szinte el sem kezdődött –, maradnak az önmagunkról alkotott mitológiák, amelyek egyéni és nemzeti önbecsülésünket is aláássák.

Borbély Szilárd nemrégiben azt nyilatkozta a Literán, hogy ő nem vidám ember, nevetni sem igen szokott; s ez a tulajdonsága látszólag valóban összhangban van a műveiből kitetsző mély egzisztenciális pesszimizmussal, azok olykor komor hangvételével. Közben meg dehogy van ez így: mégiscsak van valami vidámság, játékosság a szerző vállalkozókedvében, abban, ahogy kötetről kötetre újabb műnemeket, műfajokat hódít meg, továbbá, ahogyan drámakötetében, a Szemünk előtt vonulnak elben a különböző drámai tradícióknak a modern színházi törekvésekkel, illetve vallási hagyománnyal és újsághírekkel való egybehangolásával kísérletezik, nem is beszélve arról, ahogy az utolsó darabban tréfára veszi irodalomtörténetünk egy dicső szakaszát.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.