A Magyar Nemzet egyik január eleji lapszámának két okfejtése figyelemre méltóan egybecseng. Szerető Szabolcs vezércikke azon viccelődik, hogy annak idején talán igaza lehetett szegény Horn Gyulának: bizony, mégiscsak túl sok nálunk a filozófus. Nyíri Kristóf nyilatkozata pedig azon kesereg, hogy a filozófusszakma pillanatnyi állapotát tekintve kérdéses: lehetséges-e egyáltalán még innen talpra állni. A vélekedésekben az a legszörnyűbb, hogy valószínűleg mindkettőnek igaza van.

Amikor senki („Sem én, sem te, sem ő”) nem tehet valamiről, akkor a személyes felelősség kérdése nemhogy lényegtelenné zsugorodna vagy megszűnne, hanem éppen ellenkezőleg: árnyéka az összes szereplőre, az én-te-ő paradigma mindegyik tagjára rávetül. Oszthatatlan, közös teher lesz. Felelősségboltozat. Mestyán Ádám líravilágában ebből az eredendő feszültségből energia szabadul fel, és olyan jellegű progresszív erő képződik, amely utat tör magának a szilárd vagy szilárdnak hitt, de mindenképpen kötött struktúrák (család, párkapcsolat, nyelv, otthon) között.

Türelmesen várakozom, míg befejezi a telefonálást, mást nemigen tehetek, próbálok a lehető legkevésbé bután állni az ajtaja előtt, nem könnyű ez, egészen addig kell várnom, míg abba nem hagyja a társalgást, nem siet különösebben, egyenlőtlen a helyzet, ki vagyok szolgáltatva, amit nem szeretek. Egyébként is ez lenne a felállás, hiszen ő a megrendelő, én meg a küldönc, de ez azért sok így.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.