A Hollandiában letelepedett iráni író1 könyvének eredeti címe A mecset háza; a szenedzsáni mecsettel szinte összenőtt hatalmas ház legalább annyira főszereplője Abdolah könyvének, mint „a mecset ura” – aki nem a mindenkori imám, hanem a házat másik két unokatestvérének családjával lakó, a közeli bazárt is az irányítása alatt tartó szőnyegkereskedő, Aga Dzsán.

Kőszeg Ferenc emlékezéseit, halál-történeteit és – mondjuk így – tárcanovelláit tartalmazó kötetének, a K. történeteinek, ennek a nyomasztó, szomorú, ugyanakkor rendkívül szórakoztató olvasmánynak az első részében a szerző egyes szám első személyben néz szembe önnön döntéseivel, pontosabban azzal, hogy az adott helyzetekben létezett-e olyan morális tér, amelyben akkori döntései sok évtized távlatából megítélhetőek. A második részben azonban Kőszeg nem emlékeiről ír, hanem hőséről, K.-ról.

Két furcsa – és nem túl eredeti – meseféleség közé zárva, mintegy azok óvó kagylókelyhében leljük a lényeget. Mely lényeg viszont nem egy, mint a tengeri gyöngykagylók többségénél, hanem három: a Babette lakomája, a Viharok és A halhatatlan történet; mely Karen Blixen-elbeszélések közül kettőből még játékfilmet is forgattak, az elsőből Oscar-díjasat, a harmadikból viszont Orson Welles-eset (ezúttal ökonomikusan és örömmel megfeledkezve sokak vélhető kedvencéről, a Távol Afrikától című, olyan-amilyen – kár, hogy olyan, amilyen – életrajzi filmről).

A dohányzás halált okozhat, ez van a cigis dobozon, és ha épp tudni akarod, egyik reggel, konkrétan tegnap, amikor ezt olvastam, így sóhajtottam: Még szerencse! Egyedül gunnyadtam a teraszon, nem a megfontolás vagy a színpadiasság szólt belőlem, mert nincs énbennem ilyesmi, hogy élni akarnék nagyon vagy kinyiffanni, nekem bőven elég, ha nyugton hagynak, ha nem zrikálnak, ha nem történik semmi, az a legjobb, komolyan. Szarom abba, hogy esetleg jobb lenne nem lenni, ilyeneken agyalni baromság, szerintem. Még hogy szerencse! Amikor a szerencsében sem hiszek, nincs akkora mázlim, hogy higgyek benne.