A nevem Adam, Adam Sude, halhatatlannak születtem, azaz talán egyszerűen csak az vagyok, nem hinném, hogy vajúdás során hoztak a világra, nem hozott engem senki, talán ezért nincs olyan se, aki innen elvigyen, halál sincs, aki eljönne értem, a porontyáért, az életnek nevezett árvaházba, el sem képzelhetem, hogy én átfértem volna egy szülőcsatornán, és benne lettem volna egy nőben, nőstényben, ugyan, semmi jel nem utal arra, hogy lett volna anyám, anyámnak meg hímje, a gyerekkoromra sem emlékszem, valószínűleg azért, mert nem volt,

Centauri kétségkívül sajátos helyet foglal el a mai magyar irodalom játékterében. S most nem is elsősorban arra gondolok, hogy kizárólag az írói nevét használó, a személyazonosságát titokban tartó szerző (bár tekintve, hogy nemrégiben szabályos szerzői esten is részt vett – igaz, függöny mögött ülve –, ez a rejtőzködés inkább a szerzői szerep stilizációjának tetszik, mintsem radikális választásnak). Sokkal fontosabb kérdés, hogy védjegyévé tett kívülállása miként mutatkozik meg a poétikájában.

A hajdan oly nagy sikerű Lenin lámpácskáiból megtudhatta az érdeklődő ifjúság, hogy Vlagyimir Iljics piciny gyermekként leginkább az erdőben szeretett bóklászni. Majd egyetemistaként, immáron a szegényekért küzdve, börtönbe került, ahol is tintatartót gyúrt kenyérbélből, s láthatatlan titkosírást fejlesztett ki (tejjel a sorok közé; az elővarázslás teába mártással történt). A száműzött, érett Uljanov félig-meddig visszatért az erdőbe: amikor csak lehetett, rókászni indult. Egy alkalommal azonban igen szép róka komát látott, és futni hagyta.

Varga Mátyás bencés szerzetes megrendítő és bölcs könyvét olvasva az olvasóban óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi is lenne a legtalálóbb, összefoglaló megnevezés e tanulmánygyűjtemény számára: „kereszténység és művészet” vagy pedig inkább: „művészet és kereszténység”?