A legfelső emeleten még volt egy lépcsőforduló. Onnan szűkebbek,
magasabbak voltak a fokok, föl tovább, egy fekete vasajtóig: zengett,
ha ököllel vagy nyitott tenyérrel ráütöttek. Az ajtó mögött rejtelmes
padlást, öreg vaskazánt, ládába gyűjtött leveleket lehetett sejteni,
mint abban a későbbi házban, ahol a hatalmas födémgerendák alatt
egy rokkant homokkőszobor feküdt mozdíthatatlan, és a salakhalmok,
a cseréptörmelék, a galambtetemek fölött roskatag pallókon kellett
járni.

Két óra elmúlt.

Csak kapkodom a fejem,
túl gyorsan történnek
körülöttem a dolgok.

Elfáradtam.

Egy pillanatra, talán
ha lehúnytam a szemem,
egy percre se, és
el is telt a délelőtt.

A tornác felől éles napsütés,
a fény a szemembe vág,
elvakít.

Meg kell, hogy igyam, lassan,
a délutáni teát.

Álmomban, mintha,
már meg is ittam volna,

és úgy emlékszem, megjelent
a nappaliban
Olga.

Én soha nem kísérleteztem,
főleg nem azzal,
hogy elmegy a kedvem,
míg minden más marasztal.

Hogy elhagy a kedvem, holott
én még igyekszem,
olyasmivel, hogy hozzá-hű vagyok.
Bolond dolog.

De bolondsággal sem kísérleteztem.
Hát így maradtam
helyben, ott, ahol sohasem akartam,
csak egyébhez se kedvem.

Integetek szegény kedvem után,
mint szerdán keddem után,
szegény kedvem vissza se néz,
ahogy közben, sejtem, utánanéz

valaki boldogabbnak,
akit jötte se, tűnte se zavarhat.

Az nem úgy van, mondjuk, ha elhaladsz
az elmúlt és az eljövendő lakótelepének
„ezt és ezt gondoltam magamban” házai közt,
s egy panellakás libidóval telt csöndjét kihallva
az ablak húgyfényű függönyén át
(mintha lennél egyszerre csak e csönd függvénye),
hogy nem nézel hunyorogva vissza, és nem
jutnak eszedbe az üres üvegek, a koszos tányérok,
az unott, bűzös hálóingek, a szétmosott fehérneműk,
vagy a túlsprézett, emberöltőnyi köntösök,
az örökké elmaradó vígságnak „idilli” nyomai, hogy
mindez egy városnyi vagy országnyi felfordulás úg

Nem vihetlek fényre
napérzékeny a bőröd.
Szomorú gyermek,
savanyú tej, kicsi mellek.
Anya tette, apa elvette.

Nem vihetlek itt nősz
föl a sötétben.
Zárt ablak, redőny
csírát ver a tested.
A szobából nem
bújhatsz elő.

Szégyen – kiabálnak be
az utcáról a népek.
Szégyen – mondják,
pedig csak
irigyelnek érted.
Kinek van ilyen kincse.

Szép vagy –
mondom és simogatlak,
s te nem veszed észre,
mikor az utolsó
vizeidet is feléled.

Tartozom magának, és nemcsak e verssel – vagy huszonegy éve
az Egyetem presszóban „Csaljunk meg mindenkit!” javasoltam
     egy kávé
fölé hajolva, mire maga bólintott döbbent örömömre,
felállt és megindult mint kinek nincs oka tűnődni, tétovázni,
szobámban matracot löktem a földre, azon örültünk egymásnak
     sokáig,
álmomból ismertem régről, különféle falakon is láttam,
egyszer a fejem fölött nyöszörgött míg mással heverésztem,
hosszúdad, kemény formáit albumba kötve csodáltam,
a fedőlapon olasz né

Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát,
legyen jó anya, szüljön sok gyereket,
Dosztojevszkij Szibériába küldte
azokat, akiket nagyon szeretett,
Mikszáth megfosztotta a csinos Nosztyt
a Tóth-vagyontól, Marquez a fedelet
fújta el Macondo feje felől,
Shakespeare hullákat hagyott, magnótekercset Beckett,
Kafka szorongott, Csehov bólogatott,
Fontane szárazon sírt, Swift furcsán nevetett –
nem említek most semmi egyebet.
Ment-e a könyvek által a világ elébb?
Ment, mendegélt, mígnem egy hármas útelágazáshoz ért.

                            Anyácskám mégiscsak az, ami.
Jelen volt ott, hogy „legyek”. Jelen volt Annál, hogy.
Anyánál ez érthető. Mégiscsak. De Ő ott van a
sajátjánál is, ott, hogy „legyen”. Belehátrál az időbe
Magához, hogy gyerekké legyen. Mégiscsak az, aki.

Jelen volt ott, hogy legyek, én, a gyerek. És én
ugyanúgy, írom Őt, hogy legyen. Hogy ez legyen. És
ugyanúgy, visszahátrálok Hozzá, hogy megmentsem.

Nemcsak a világ van a világon.
Öröklét is van a világon.
De akárhogyan világít,
csak ezt látjuk: a világit,
a világi változatot.
Valódija nincsen is itt,
valódija máshol van, ott,
ahol nem láthatod, nem tudhatod.
De azzal, hogy lefogadom,
fel nem fogadhatom.
Magad, Uram, ha örökléted nincsen!
Az istent se várom, hogy megsegítsen.
És nem is kellene semmi segítség,
ha e minután eltűnhetnék innét.
A tündöklővé pucovált világból
oda, hol az Örök Fény sem világol.

„Ne tudja más, ne hallja más,

örökre szól a búcsúzás.”

(N. Mihalkov-parafrázis)

Ég veletek, barátaim, vége a dal-
nak. Engem most már vár a ravatal.
Lehettem volna jobb, szorgalmasabb,
de sajnos ennyire futotta csak.
Kár, hogy így van, jó volna élni még,
másrészt, belátom, ennyi is elég,
nincs rá okom – nem elégedetlenkedem:
tartalmas és szép volt az életem.