Skip to main content

Vers


Öregek

                                „Jónapot, bácsi.”
                               Weöres Sándor


Másképp estem el [mint], azt már
közben is éreztem, valahogy

hosszabban, túl volt komplikálva,
olyan megfontoltan es









A radiátort ki-be kapcsolgatom:
éjjel még néha fagy,
pedig a kertben már nyílnak a virágok,
sárgák és lilák, és nem ismerem a nevüket,
színesek, mint az eldobált csokipapírok,
hirdetések a telefonfülkében,
bevásárlóközpontban a kirakatok,
mint szombat este az Old Compton Streeten
az ölelkező férfiak között átvonuló Krisna menet,
mint a lámpán összemosódó
piros, sárga és zöld,
mikor a bárokból dübörög a zene,
a könyvesboltokból a csend.
Egyedül kávézom és egyre csak bámulom,
milyen végtelen alakot ölt a szépség
férfi szemekben, ar
















Vigyázni kell, mert érett meggy ütődik a térdemnek,
hónaljammal egy egész csalánt gyökerestül kiszakítok,
egy megriadt madár a fülemet súrolva röppen át
egy másik fára, s ahogy hátraugrom,
rozsdás lábasba lépek.

Mert átdobálnak mindent, fazekat, lábast,
lyukas gumilabdát és más egyebet, hogy talán arra
itt még szükség lehet, s valóban, ha formája van,
volt valakié, megmaradt benne tegnapról, esetleg
még régebbről egy kis esővíz, ha abban tükröződik
az állott, barna fény, mert az itt a kertben senki másé,
akkor egy pillanatra meg lehet csodá













mit nekem
to be or not:
éljenek a halottak




Egy buszra szálltunk,
ők meg én,
és ebből lett a baj,
egy férfi,
és két kisgyerek,
s még szám szerint:
sokan.

A Felszabtérről indulunk,
a Jégbüfé elől,
de állni látszik, s hopp,
egy perc, és megáll
az idő.

A bliccelőknek máshol jár,
de helyén
az esze,
ez üldögél,
az ácsorog, én
magam vagyok nagyon, csorog,
akárhogy is van a dolog,
költő vagyok, mit érdekel,
nekem itt most
ülni, állni, ölni, halni kell.

Ki buszra





























I.
Tizenöt éve Zugló az ígéret.
Ha téli álmait jövőre váltja
Pest mályvarózsa-illatú Budája,
Talán a zöld remények is beérnek,
Melyekkel áltatott a változás…
Ezerkilencszáznyolcvannyolc örökre
Ráírta képét arcra, útra, rögre,
Azóta tart a bénító varázs.

II.
Mi vonz ide, az épített ugarra?












Mint észrevétlen szitáló eső,
amely elhordja néhány év alatt
a töltésről a földet, hogy csak a
kapaszkodó gyökér, az erek
kötele látsszon, apránként vándorló talaj,
úgy vonul lassan ki az arcod
arcod alól.







Édes néném,
a vidéki házban, ebben
a vidéki országban
fázós a kedvem,
senki nem érti, mitől is olyan,
hogy szinte beleborzongok.

Kívülről mindig valami kaparászás
hallik, dudaszó és kalapács zaja,
a falat is fúrják unos-untalan,
és nem nagyon értem, hogy ez
jelent-é olyasmit, hogy netán
valaki bé akar gyönni.

Aztán meg ki is akar menni sok-
sok ember ebből a vidéki házból,
kifele, mondják, vidéki ország,
nagyon messzire van, meg olyan
periferikus.

Így mondják.

Én azt nem értem, édes,

























A iniciálék tövében még volt áhítat,
még ha hamis is, a küllem volt a dolgok hitele,
de olykor maga a kódex is visszabeszélt, mint a nyelv.
És kérte a mondandó a szereplőket, artikuláljanak szépen,
mert a kulisszák mögött nem mindenki az Ige magjából
bújt elő és nehezen fogják fel, amit elbeszél az idő.
A diktátorok néhány rémtett után a történelemre fogták,
hogy ölni muszáj. Nabukodonozor azután megtért.
A História egy fékezhetetlen démon, jegyezte meg Kék Ottó,
a krónikás és szimbolikusan átkötötte jó, erős madzaggal
a Történeti Lexikont.











lehetne mélyből a magasba
lassan föllebegni keszonolva
lazán fogva a kötelet, csak úgy
a látszat kedvéért
okosan beosztva erőt, időt, oxigént
mint aki tudja
mint aki mindent tud

lehetne a magasból alulra
siklórepülésben
hosszú körökben, nyolcasokban
hurkot hurokba fűzve
beosztva okosan távot, súlyt, iramot
mint aki tudja
mint aki mindent tud

vagy lehetne ostobán
hirtelen bukkanással
gyors zuhanással
erekben buggyanó gázzal
fülben roppantó nyomással
nem ügyelve erőre, távra
feledve időt és súlyt
o
























Udvari költő szerettem volna lenni,
puhaléptű, kitartott palotapincsi,
függeni szerettem volna, így tanultam,
s a függés ellen váltig küzdeni.

Zárt terekben szerettem volna élni,
ahonnan csak áttételekkel látszik
a hajnal, meg a nap dőlésszöge,
véletlen részletekből konstruálva.

Kevés ember között vetődni, mint a flipper
ezüst golyója, puskaropogásként
kiosztott pofonok között cikázni.
Kiforrni, mint a tiszta húsleves.

Mindenről én szerettem volna tudni,
mert amit nem látok, az megszűnik.
Kisebb a tér, kisebb a felelős

















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon