hajóházam kihajózott a révből
s már előre elvesztettem a vámon
amit nyerhetek a kaland révén -
nem számolva a hajóháztöréssel
csurgunk le a delta-ypszilonig
ahol az utca két ágra válik
míg a tágas tér tengerébe torkoll -
verstársaim vén tengeri medvék
átjutunk-e végre a túlsó partra
ahol díszburkolt lagunák közében
az elvadult éden vár ránk és mióta -
a költészet szele a jövőből fúj
nincs más irány csak előre a múltba
s dobálja rossz szél szippantgassa örvény
a hajóházasság törik szakad
a víz színén örökre fönnmarad

Ó, Szív, mellből sosem lesz kebel,
mint kutyából se szalonna,
ne esküdj, balga, és ne remélj, -
ürül már léted dobható flakonja,
Szív, a mell már csak ilyen,
fütyüli sorsunk aranyszabályát:
hogy kappanból kakas már nem
(beszéli a köntös ki drága kabátját),
a mell már csak így: buggyanósan,
mintha nem jönne a hajnali
mínuszból, búsan, bunyósan
kutyára dér...
...mellbúzából terem a mellkenyér,
mellnap virul minden
mellnapnak hajnalán,
melléből él minden
görög, török és katalán
nőszemély, didi-ritmust szerez,
Szív, műv

Mért is nincsen annyi merszem,
hogy már kora reggel cár legyek?
Hagynám, hogy az ország vesszen
– tudnivaló, hogy a
cárok ritkán elég éberek.

Érdekelne államérdek?
Hát mit nekem nép vagy bölcs Duma?
A sarcokból is megélek
– tudnivaló, hogy a
cárnak fizet Al- és Fel-Duna.

Estefelé nagyot ennék,
szavam lesné minden cimbora!
Nem én lennék éhes vendég
– tudnivaló, hogy a
cárnak van a legjobb óbora.

Éjszakára ágyba várna
Pityer legszebb asszonya!
Ám én magam bújnék ágyba
– tudnivaló, hogy a
cárnak nincse

A lélek balga fényűzése fogytán
tojássá-kővé gyűrődnek papírok,
mintha a szón túl lenne az a végfok,
hol az értelem ordít, mint toportyán,

fává szorulva vissza, Sziszifosz
köveit görgető Hérakleitosz,
mintha a mindenségben volna étosz,
erkölcs, s nem az lenne, hogy csak kikopsz.

Öt perc múltán? Két órára?

Ugyan mi jöhet még ezután?
A nagy narratíváknak lőttek.
Viagrával feltámasztott álmok kora jő,
szabadpiac, multikulti, guminő,
a szaporodás távkapcsolóval muködtethető,
lesz helye globalistának és ébredőnek.

Tüntetés, ellentüntetés:
legyen vagy ne legyen
abortusz, halálbüntetés.

1.
legvégül a süket-néma iskola
is lángokban állt
önemésztő bokor
a frissen nyírt sittimfák mögött

2.
készen áll a város a csönd előtt
elindul ugyanaz a nap
lenyugszik és fölkel
pernye száll előtte megtévedt

3.
madárraj megállás nélkül de még
előbb a hang tűzből
jövő sokféle kiáltozás
nem szó csak hang hang és füst

4.
semmi értelem ragozott ige idézhető
töredék semmi
hátrahagyott feladat
ömlesztett hangzók csak hang és füst

5.
majd a fölsorakozó katonák az öreg
épület előtt c

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős–Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs.

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
vagyunk a kert is rábólint tilosban
futó idő megállt a túlba így vitt
maradni kéne még azt súgja jól van
bólint a bodza is alacsony napba
bámulsz felállsz lassan lemész a stégre
nyugágyak bent a villany is lecsapva
ősz van és délután sietni kéne
hová pedig a táskát összeraktam
valamit egyszer úgyis itt felejtünk
meleg a fal úgy ég az őszi napban
lopott napunk ahogy nemrég a testünk

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
egy hosszú szál inkább ki kéne húzni
harminchárom éves vag

Ballábam nagyujja minduntalan zavar
a járásban. Köszvény? Csontnagyobbodás?
Jobb térdem gyakori sajgásáért gerincem
meszesedését kell okolnom. E fájás
a combtőig sugárzik. Apropó combtő:
ez folyvást viszket, akárcsak here-
zacskóm ott, ahol hozzá dörzsölődik.
Germán és yankee kenőcsök puhítják
a gyulladt bőrt, így hát a viszketés
megszűnik hamar, aztán visszatér,
s kenhetem újra. Sehogyan sem gyógyul
bal hüvelykujjam, melyre síelés közben
ráestem - nem fáj, csak ha hajlítom,
s nem hajlítom, hogy ne fájjon.

Egy csontmezőn tántorgok a távolinak képzelt cél felé
és szomjan halok, ha nem tudok versekkel vizet fakasztani a csontból
szellem liheg a nyomomban,
vagy pár lépéssel előttem, ki tudja,
az úgynevezett ihlet,
egy kurva, akinek hinnem muszáj,
akárhányszor is becsapott idáig.
A költészet, súgja a fülembe, végső soron varázslás,
mely előhívja belőlünk a bennünk rejtőzködő jót,
s rögeszme nélkül ki élhetné túl a bombázásokat,
a rettentő fölismerést, hogy az ember embernek farkasa
lehet, hogy költészet nélkül is van jövőnk,
épp csak szomjan kel