1

A hekusok megostromolták
pár tömbnyire Allen
lakásától az épületet, hol
már kilenc éve laktak
a házfoglalók: csupa kedves
munkanélküli művész
és mesterember. Előző
este még náluk jártunk,
s ők örvendő tisztelettel
vezették körbe a költőt
csomagok halmai közt
a ház négy emeletén át
a tetőre, műveket és
gyermekeket mutogatva,
s rendőrök állásait.

Vakogó helikopterekre
ébredtünk.

régóta gondolkozom rajta
benzinnel mosott pirítóst evett
szűkszavú volt de haragtartó fajta
sohasem hazudott sohasem lopott
    és úgy viselte télen-nyáron át
    merev mohazöld örökballonát
    mint egy mozgó hirdetőoszlopot

nem köpködött nem kapkodott soha
ment betartatni a törvényeket
kisiparosok kicsi mumusa
mindegyik tudta mely égtájra küldje
    ha megvillant a műhely vagy a bolt
    nyikorgó ajtajában kajla hold
    az adóel

„Belépsz a lakásba, a konyhába lépsz.
nem is kell belépned. Az otthonos négyzetmétereket
megtöbbszörözi a sülthagymaszag. No, nem annyira.
Amit már a kapuban éreztél, egy másik ebéd” –
mondom a látogatónak, és beljebb tessékelem.
Kiválasztom, melyik kommentárral függetlenítsem
valódi lényemtől a beüvegezett erkélyt.
Nyert ügyem van, leültetem és megkínálom,
kezd megszokni nálam, a fények sok mindent megoldanak.

Akár egy kimosott befőttesüveg, ha belülről,
bezárva, rejtélyes módon porosodik,
eltelt egy évszak várakozással.

Ma megtöltjük a Zeneakadémiát,
a földszintjét, az erkélyét, a páholyát
minden zegét-zugát,
ma megtöltjük a Zeneakadémiát.

Van, aki dörzsölgeti a kezét,
nyújtogatja a nyakát, mereszti a szemét,
halljuk a zenét, a zenét!
van, aki behunyt szemmel ingatja a fejét.

Ezt ismered? Ez jó? Ez jó neked?
Ha igen, ha nem, a taktust vered,
s ha hallod belépni a hangszered,
igen, azt hiszed, igen, ezt ismered.

Mikor még Moszkva farkasként csatangolt
A Moszkva-menti erdők sűrűjében…
Mert csak aztán tért észre ő – hoppá – csak aztán
Jámborult meg s lett príma főváros belőle
Aztán szült gyermeket egész rakással
Újfajta rajt, hófehérfogút – a moszkvait!

A megfagyott idő zöld grízjegében
egy-mozdulatlanságban állnak a
klubtagok, áll a százforintos érem
a pulton, és a büfféspár maga.

Nem sejthető, hogy köttetett-e üzlet,
csak inna most a két dagadt pacák,
de nem tud, állni kell hevét a tűznek
a lángjegűnek, mely az éjszakát

még mindent látó, már lehúnyhatatlan
szemükre égeti. S te kinn, a parkban
zacskód fölé hajolsz, megzörgeted

a vaksötétben, hánytatóan étlen
ropogtatsz zsömlét, zacskót, egyremegy,
elejted. Sírsz. Emelkedsz észrevétlen.

Mondj egy udvart. Egy titkot.

Fej fej mellett elődömmel.
Mint a rossz pénzt, ismerem
a tavalyi gyerekarcot.
Görbe hát és ferde szándék:
boldogulni bármi áron.
Lépéskényszer ádventi talajon –
annyi mint menetelés, vissza a tavalyba.
Érzékcsalódás, hogy azóta gyarapodtam.
Mintha a sitten, mint Szibéria,
emlékirataimon dolgozom.

Múzsa, ha nem bokszbajnok valaki, akkor nincs is.
Nem kell törődnünk nekünk az ordító közönséggel.
Tizenketten vannak a teremben,
és ideje már, hogy elkezdjük az estet.
A fele azért jött el, mert kinn esik,
a többi meg rokon. Ó, Múzsa.

Az ájulásra hajlamos nők ezen az őszi estén
el is ájulnak tán, de bokszmeccsen teszik.

Nem bölcsültem meg
öregkoromra
hogy gyorsan megbocsássam
amit lassan megértek.

Széptani szempontból
nem érdekel hogy
milyen varázsos
ábrákba rendeződik

érdekek mozgó
mágneses terében
hazugságok
vasreszeléke.

Barátaim
úgy néznek rám mint
szájkosár nélküli
farkaskutyára.

Ezért rossz kedvemben
fontolgatom már
ne hagyjam-e jóvá
ami erősebb nálam?

Ne kössek-e mégis
nagy gyalázat nélkül
kis különbékéket
e kurta időre?
 
 
Dorfmar